A Szentpál-iskola matinéja

Régebbi társaihoz képpest ez az előadás okvetlen tartja azt a kitünő nívót, amit a Szentpál-iskola már elért. Amiben, szerény nézetem szerint, okvetlen eléje került ez az előadás a régieknek, az a második részének első jelenete volt: a Júlia szép leány című székely népballadának műsorba iktatása és megcsinálása.

Ez valóban nemcsak a szemnek, hanem a szívnek is szólt. A megindulásnak az a halk moraja, ami ezt a jelenetet kísérte, nagyobb sikert jelentett minden tapsnál.

Dicsekednem kell vele, hogy mintha egy másik mozdulatművészeti iskoláról itt a Nyugatban jött kritika intenciója testesült volna meg ennek a magyar tárgyú jelenetnek a színrehozatalán. És itt is megismétlem azt, hogy hitem szerint sokkal értékesebb és kimeríthetetlenebb anyaghoz nyúlt az előadás ha ennek a mi levegőnknek a zamatát éreztető tárgyak foglalkoztatják, mintha kozmopolita ügyekkel kísérletezik.

Megfigyeltem egy érdekes tünetet az előadáson. A némajáték hatásai közt a groteszk természetszerűleg vezet. De közvetlen mögötte jön a megindító, a kedves, a szívhezszóló elem. A legkevésbé tudnak megragadni a rémes, vagy grand guignolos, a komor, patétikus kínos és egyéb ilyen, a hangos és kifejezett tragikum birodalmába tartozó hatások.

Ezek valósággal képtelen feladat elé állítják a rendezőt és játékost, hogy maradéktalanul jók legyenek. Mert egy rosszul intonált sikoly, egy háttérből előbeszélő színfolt, egy hullám a drapérián, aminek a végtelen, vígasztalan sötétet kell ábrázolnia és az egész hatás a komikumra borult föl.

A szereplők közül Bottka Lola, mint előadóművész határozottan egyéniséget képvisel nem számítva kifogást nem tűrő készségét, érettségét minden moccanásában. Meg lehet azonkívül említeni Augner Tanát. És meg kell dícsérni Bortnyik ruha- és díszletterveit.

Tersánszky Józsi Jenő