Benedek Elek utolsó évei - Benedek Marcell könyve - A szerző kiadása

"Nem nekem kell beszélnem, a fiúnak s írónak. Maga a Tragédia szólaljon meg..." - mondja e kis könyv melegszavú írója. S ez egyszer nem is arról az íróról akar szólani a recenzor aki e tragédiának hűséges krónikása, hanem arról, aki hőse; s még ennek sem íróvoltáról, hanem, - néhány sorral odébb olvassuk: "Benedek Elek több volt, mint Benedek Elek összes művei", - erről a "több"-ről.

Az emberi élet rendje úgy hozta, hogy Benedek Eleket éppen azokban az utolsó években ismertem meg, amelyekről ez a könyv szól. Azaz ismertem őt írásaiban, mint annyi ezer "unoka", kora gyermekségemtől fogva, - a "Székely mesemondó" volt kezdő olvasókorom egyik legnagyobb élménye, - de szemtől-szembe csak sokkal később állhattam vele s azok az órák, amelyeket tiszta és meleg emberi lénye mellett tölthettem, nem jelentettek számomra kisebb élményt az író hatásánál.

S azt hiszem, éppen az volt benne a "több", hogy az írót mindig alá tudta rendelni az embernek: sohasem az író önző gőgjével és erőszakával tört utat a maga írói szándékai megvalósításának, hanem ösztönösen gyöngéd érzéssel fordult azokra az írói utakra, ahol szükségét érezte a maga munkájának vagy segítségének.

Bizonyára gyöngédségből, szeretetből és féltésből lett elsősorban a gyermekek írója, mert úgy érezte, hogy e bimbódzó emberkéknek szüksége van valakire, aki nem gyüge gagyogással, hanem természetes emberi hangon szól hozzájuk, s bizonyára azért menekült utolsó éveiben kis székely hazájába, mert úgy látta, hogy mindenkitől elhagyott népének szüksége van valakire, aki nem hangos határontúli politizálással, hanem az írott szó s a mindhalálig való együttélés csöndes cselekvésével őrzi bennük magyarságuk tudatát.

Sohasem kérni és mindig adni, ritkán panaszkodni és gyakran vígasztalni: ezek a karaktervonások épúgy jellemezték magánéletét, mint nyilvános szereplését. De korántsem volt a naiv elképzelések örökké szelíd, mindenre rábólintó Nagyapója. Tudott haragudni is, ha az emberi alacsonyság ingerelte föl haragját s tudott megsértődni is, ha a lelkében élő igazságot sértették meg. Önmagáért ugyan sohasem állt ki, de annál többször másokért.

Nálam idősebbek még emlékezhetnek nagy harcára Tóth Bélával egy akkori költőért, én magam is ott sétáltam oldalán a kisbaconi csöndes utakon a tiszta alkonyatban, mikor csodálatosan fiatal lelkesedéssel idézgette Ady Endrét s fontolgatta az érveket Makkai Sándor Ady-könyvének védelmében, s egy tizenhároméves kisfiútól hallottam először arról a vitáról, amelybe egyik "fogadott fiáért", Tamási Áronért ereszkedett egy harapóskedvű magyar író ellen.