Madame Anatol France elment- pedig nem is olyan nagyon létezett. A legöntudatlanabb emberi lények közé tartozott. Egy kicsit vegetativ teremtés volt, mint egy platán vagy ezüstnyárfa. Közömbös is volt, mint egy szelíd háziállat: nagy, fehér, puha macskák szenderegnek a tűzhely mellett ily türelmesen…

Későn került Antaole France mellé, a háboru évei alatt.

1910-ben halt meg az iró nagy barátnője, Armand de Caillacet marquise, akihez harminc év közös élményei kötötték. France „ a kis Rose”-t – későbbi feleségét- a nagy barátnő házában ismerte meg. A „kis Rose” Amerikába kivándorolt francia szülők gyermeke volt, aki hazajött Párisba, állás után nézett és Caillacet marquise magához vette- házvezetőnőnek. Idővel urnője bizalmasa lett, jó és rossz időket látott az Avanue Hochebeli büszke palotában.

France is megszokta a „kis Rose”-t, aki hozzáöregedett környezetéhez… Amikor két évvel ezelőtt megismerkedtem vele, ő volt a hires Villa Said jogos és egyetlen urnője. Anatole France egyetlen élő, vérbeli rokona, első házasságából származó elhalt leányának fia, a huszonötéves Lucien Psichari, a Villa Said egyik szerény szobájában húzódott meg. És a ház - az öreg történelmi cseléddel, Josephinnel és a műkincsekkel együtt- madame Anatole France birtokában ment át…

Két évvel ezelőtt- és valószinüleg, haláláig aranyszőke volt, fehérbőrű, rózsaarcu, nemcsak a kozmetikumok segitségével, de természeténél fogva is. Valamikor igazi friss, szőke és remekbőrü lány lehetett, valószinűtlen kék szemmel, hollandi módra molettségre hajló termettel, szelid és engedékeny természettel, akitől minden ami gondolat és müveltség: távol maradt.

Primitív lény volt- és Anatole France ezt szerette benne. Fogalma nem volt irodalomról és Anatole Francet, aki harminc éven át kultiválta a hires és müvelt hölgy barátságát- ez az igénytelenség bizonyára pihentette. Emellett joindulatu és szerény volt a „kis Rose”, hiányzott belőle minden agresszivitás és legfőbb passziója a csöndes himezgetés… Még látom, ahogy a Villa Said hervadtkék selyemkárpitos női szalonjában ül, előtte gobelin-ráma és öltöget.

Három év előtt rák támadta meg, bal karja már béna a halálos betegségtől, de ő maga még mindig szőke és mosolygós, gyöngy szürke georgette- ruhájában, amely polgári cársággal ápolt és hozzáillő, nagy, nemes fehérróka bujkál a vállai körül, szeme kék és problémanélküli, mint csak a nagyon fiatal lányoké… Ajtó és szinte elválasztó fal nélkül ránknyilik Anatole France egykori dolgozószobája. Ott a szép, patinás barna iróasztal az el nem mozdított könyvekkel, irásokkal…

-Akkor sem volt ajtó a két szoba között, amikor ő ott irt és és ön itt dolgozott?- kérdezem.
Kicsit fátyolos hangján habozás nélkül válaszol:- Nem…Soha…Ő ott ült és én itt ültem…
- Persze- mondom-, sohasem szólt hozzá, amikor irt?
- De igen- felel-, néha szóltam hozzá, ha meg kellett modanom valamit
- És ő nem volt türelmetlen?
- Velem soha! Ha meg kellett zavarnom, azt mondta: „Várj egy percre, várj”… azután befejezte a mondatot és letette a tollat.

El is hiszem, így történt, ahogy beszéli. Ez csöndes, tiszta, megnyugtató és dajkáslény.- ez
csak csillapíthatja a nagy író megpróbált idegeit. Az ilyen nők nem tartoznak a romboló szerelmek fajtájához…

Ugyanazon a tavaszon elmentünk néhányan az özveggyel a Montmartre legősibb pusztuló kabaréiba. A vén chanson- bárdok, a kabaréköltő- patriárkák a közönség soraiban fölismerték. „Madame France!”- hangzott halkan innen is, onnan is és amit a montmartrei bohém meg nem tenne a világ összes fejedelmei kedvért: egy pillanat mulva eldefilírozott előtte az egész színészgárda és néma tisztelettel üdvözölte őt…