Beszélgetés Janningsszal, aki vasárnap Budapestre érkezett, és akinek legfőbb vágya, hogy egyszer a ,,Liliom”-ot eljátszhassa, s aki éppen azért, már első este a Nemzetibe rohant, hogy Csortost megnézhesse

Jannings vasárnap délután Budapestre érkezett.

Az a nagydarab ember, akit a filmről betéve ismerünk a  "Kék angyal” híres proffesszora szerepében, így életben és civilben szőke, napsütött börü, sötétkék öltönyhöz halványkék oxfordinget és kék - fehérpettyes csokornyakkendőt visel. A hangja mély és férfias.

A dunaparti szálloda tágas lakosztályában kedves házigazda, aki jó cigarettát és olasz vermutot kinál… Felesége, a szőke és vékony Gussy Holl, a hires sanzonénekesnő és szinésznő, diszkréten az ablakmélyedésbe vonul az interju alatt.

- Herr Jannings – mondom -, mi magyarok annyi mindent tudunk már magáról. Tudjuk, hogy milyen mint tragikus kispolgár, hazafi, apa, férj és szerető. Tudjuk, hogy nemcsak tragikus, hanem tragikomikus is és hogy nagy német sikerei után kiment Amerikába, ahonnét tavaly jött vissza... De mit tud maga rólunk, magyarokról, Herr Jannings?

- Kérem, én is sok mindent tudok magukról! – feleli. – A legelső darab, amiben fölléptem, magyar ,,lovagdráma” volt, cime: ,,Rózsa Sándor”! Ki irta, nem tudom. 1901-ben debütáltam benne Kőszeg városában, német vándorszinészgruppal. Rózsa Sándor, természetesen én voltam. Hogy mit tudok még magukról? Hollywoodban csupa magyar barátom volt. Biró Lajos, Vajda Ernő, Korda, Várkonyi, Huszár Pufi és mások. Magyar szakácsnét fogadtunk és csak magyar ételt ettünk. Töltött káposzta, paprikás csirke, –  én nagyon szeretek enni.

Amikor ma magyar földre ért a vonat, bementem egy étkezőkocsiba és ebédet akartam rendelni. Láttam, hogy a menü nemzetközi…Teringettét, ez nem járja, mondtam, tessék magyar ételt fölszolgálni. – Erre berohant a szakács és megkért, legyek türelemmel. Félóra mulva jött a magyar ebéd. Töltött paprika, csirke… Olyan jó és paprikás volt, hogy beleizzadtam .

Kis szünet. Ez volt a tréfás része. Jön már a komolyabb is.
– Élek-halok egy magyar szerepért, amelyet se filmen, se szinpadon még nem kaptam meg. A ,,Liliom”-ot szeretném eljátszani. Szeretem a darabosságát, a naivitását, a tragikomikumot. Látni akarom mindjárt ma, első este, azt a magyar szinészt, akiről azt mondják, hogy oly kitűnő Liliom. Ma este megnézem a Csortost a Nemzeti Szinházban, pedig fáradt vagyok és tulajdonképpen aludnom kellene.
– Olvastam egy-két interjuját mester, amelyben szidja Amerikát…
– Ó – mondja tiltakozva –, én impresszionista vagyok. Ki tudja, minek a reflexe volt az akkori pillanatnyi hangulat… látja, most boldog vagyok, hogy tegnapelőtt aláírtam egy ujabb amerikai szerződést. Augusztusban visszamegyek Hollywoodba. Még művészileg is sokat tanultam Amerikában. Egyszerübb lettem. Amit Amerika előtt csináltam, sok volt. Egy amerikai rendező, Victor Flemming figyelmeztetett először: magánál, Jannings, már az is sok, ha a kisujját fölemeli… És Amerikában nem irigykednek a self mademanekre. Ott örülnek, ha egy szinész Rolls Royee-on jár. Azt mondják: Igen, kocsiba ült a saját erejéből! Éppen az imponál nekik!

Ujabb kis szünet. Kis vermut. Uj cigaretta
– És a nők, Herr Jannings?
– Melne Frau – mondja udvariasan –, természetesen, ő a tipusom. Sok mindennel kellett szembenéznie mellettem. De még egy nőről legyen itt szó. A lányomról, Ruth Maria Janningsról, aki tizennyolcéves,  szinésznő lesz és most a Reinhardt-iskolába jár.
– Szép? – Kérdezem.
– Nem! – Mondja határozottan. És csöndes, mély gyöngédséggel hozzáteszi: – De arca van.