Érdekes következtetést tudunk ebből levonni a Nap külső gázrétegére, a kromoszférára vonatkozóan. Ebben a gáznyomás olyan kicsiny, hogy már majdnem nullának tekinthető. De valaminek mégis kell lenni, ami a kromoszférában levő atomokat fenntartja, hogy a Nap vonzó erejének hatására bele ne essenek a Nap belsejébe.

Ez a visszatartó erő a sugárnyomás. Maxwell elektromágneses fényelméletének következménye, hogy a fénysugarak nyomást fejtenek ki arra a lapra, amelyre ráesnek. Ezt először Lebedew igazolta kísérletileg. Ez a nyomás természetesen nagyon kicsiny, de oly kis test esetében, mint egy atóm, elegendő lehet annak a mozgatására.

Hogy a kromoszféra atómjai a Naptól jövő sugarakon lebegni tudjanak, erre szükséges, hogy elnyeljék közbe-közbe a hozzája érkező fénysugarakat. Ezt azáltal tehetik meg, hogy a szélső elektronja a fény energiájának rovására az alappályából egy nagyobb sugarú pályára mozdul ki.

Érdekes következtetést tudunk ebből levonni a Nap külső gázrétegére, a kromoszférára vonatkozóan. Ebben a gáznyomás olyan kicsiny, hogy már majdnem nullának tekinthető. De valaminek mégis kell lenni, ami a kromoszférában levő atomokat fenntartja, hogy a Nap vonzó erejének hatására bele ne essenek a Nap belsejébe.

Ez a visszatartó erő a sugárnyomás. Maxwell elektromágneses fényelméletének következménye, hogy a fénysugarak nyomást fejtenek ki arra a lapra, amelyre ráesnek. Ezt először Lebedew igazolta kísérletileg. Ez a nyomás természetesen nagyon kicsiny, de oly kis test esetében, mint egy atóm, elegendő lehet annak a mozgatására.

Hogy a kromoszféra atómjai a Naptól jövő sugarakon lebegni tudjanak, erre szükséges, hogy elnyeljék közbe-közbe a hozzája érkező fénysugarakat. Ezt azáltal tehetik meg, hogy a szélső elektronja a fény energiájának rovására az alappályából egy nagyobb sugarú pályára mozdul ki. Tehát szükséges, hogy ez a szélső elektron meglegyen.

A fénysugarakon tehát csak olyan anyag atomjai lebeghetnek, amelyeknél nincs nagy veszély arra, hogy a gerjesztés közben a szélső elektron nemcsak kifelé megy egy másik pályára, hanem le is szakad az atómmagról. A kísérletek szerint ilyen szempontból nagyon alkalmasak a kalcium atómjai és színképvizsgálat csakugyan azt mutatja, hogy a kromoszféra anyagai közt jelentős szerepet játszik a kalcium.

Eddig csak a csillagoknak külső rétegéről beszéltünk. Hogy a csillagok belsejében mi lehet, arról főleg az angol Eddington elmélete számol be, amely szintén az utolsó évtizedben alakult ki. Az első kérdés, amelyre felelnünk kell, hogy mennyi lehet a csillagok belsejében a hőmérséklet. Erre abból lehet következtetnünk, hogy a csillagok belsejében egyensúlynak kell lenni, ha a csillag gázállapotban van, a befelé ható gravitációs erő és a gáznyomás között, már pedig ez az utóbbi a hőmérséklettől függ.

Az erre vonatkozó részletesebb vizsgálódások arra az eredményre vezetnek, hogy egy olyan égitestnél, mint amilyen a Nap is, a belső hőmérsékletnek a középpontban 40 millió foknak kell lenni.
Ez a magas hőmérséklet bizonyos mértékben egyszerűsíti az égitestek belsejében uralkodó viszonyokat.

Ily magas hőmérséklet mellett az atomok oly heves ide-oda való mozgásban vannak, hogy az egymáshoz való ütközéseik közben a szélső elektronok mintegy letöredeznek róluk, az atomok ionizálódnak. Elősegíti ezt az is, hogy a csillagok belsejében éterhullámok is haladnak minden irányban, meg pedig oly kis hullámhosszúsággal, hogy a mi Röntgen-hullámainknak felelnek meg.

Ezek pedig nagymértékben tudják az atómokat ionizálni, amint laboratóriumi kísérleteink is mutatják. A szélső elektronoknak az atómokról való lehasadása különösen abból a szempontból fontos, mert éppen ezek a szélső elektronok okozzák főleg a különböző kémiai elemek atómjai között a különbséget. Ha tehát ezek hiányoznak, a csillagok belső anyaga sokkal egységesebben, egyszerűbben viselkedik, mintha ugyanazok az anyagok közönséges hőmérsékleten volnának jelen.