MA ESTE VAGY SOHA

Hatvany Lili darabjának kiindulópontja: - Egy tehetséges, fiatal operaénekesnő hét éve szeretője a színház mágnás-intendánsának, aki koros, korlátolt és tapintatlan. Persze: "menyasszony" az énekesnő, hiszen kevés maitresse akarja nélkülözni ezt a hasznos és opportunus címzést. Egy szép napon a karrier után lihegő énekesnő megtudja, hogy az intendáns úr megcsalja egyik kolléganőjével. Az intendáns úr könnyedén be is vallja neki a csalást; miért ne, hiszem nem számít férfinál az ilyesmi, ő azért a maga módján hű maradt "menyasszonyához". A nő azonban bosszút esküszik. Ha szabad a kegyelmes intendánsnak, akkor neki is szabad...

Idáig úgy fest a dolog, mint egy rendes francia boulevard-vígjáték kiindulása. Csakhogy míg az a bizonyos francia vígjáték rögtön fair playt csinál és a rohadtat igyekszik tőle telhető szeretetreméltó rohadtsággal kezelni, addig Hatvany Lili pretenziókkal jön: hogy így meg úgy, az ő hősnője mély asszonyi lélek, akit megsebeztek s aki most harcot vív a maga belső felszabadulásáért. Itt kapjuk az első choque-ot és itt érezzük rögtön, hogy ez a darab, bár finom francia parfőmmárkától kölcsönzi a címét, - rossz illatú.

De jól figyeljünk, hogy miképpen vívja meg azután a hősnő belső szabadságharcát. Városunk kapuiban éppen egy nemzetközi selyemfiú tartózkodik, aki idősebb hölgyeket szokott kiszolgálni kellő jutalom ellenében. Hősnőnk éjnek évadján ehhez a férfi-grande-cocotte-hoz szalad és vele tölti az éjszakát. Mert ha szabad a férfinak csak úgy, pillanatnyi felgerjedésből, akkor szabad stb.

Ámulva, majd összeborzongva figyelünk, hogy mi következik a gigoloval töltött éjszaka után és hogyan oldódnak meg a szálak. Hát így oldódnak meg: a gigolóról kiderül, hogy tisztességes, becsületes ember, amerikai impreszárió, aki a hősnőt a Metropolitain-hez, a merész álmok Operájához szerződteti, az ostoba intendáns hoppon marad, mert hiszen a talpig impreszárió természetesen feleségül is veszi szívének énekesnőjét.

Nem érezte Hatvany Lili egy pillanatig sem, hogy mennyire visszataszító az, amit ebben a darabjában művel? Szívesen vállalom a filiszterség ódiumát, mikor vallom, hogy engem a darabja felháborított.

Az Ahriman-vallás Sátán-imádás, de kultusza éppen abból áll, hogy a Sátánt soha sem szabad nevén nevezni. Egy polgári szórakoztató vígjáték bagatell-világával kapcsolatban a Sátán nevét emlegetni szentségtörés. Mégis: ha azt látom, hogy (visszatérve) egy francia csevegő-vígjáték szépen néven nevezi a maga nyelvöltögető, szelíd kis háziördögét, abban semmi émelyítőt és visszataszítót nem érzek. De émelyítő és összeborzongató, ha valaki kicsinyes rothadtságokat nem érez rothadtságnak, ha a sikátor-pocsolya fölé a tenger horizontját próbálja húzni és glóriával övezi a legolcsóbb kokott-mentalitást.

A disztingválni nem-tudásnak ez a már-már hihetetlen mértéke az, ami felháborító a Hatvany Lili darabjában. Vallom, hogy szeretem a rosszat, a sátánit, a feneketlent, ha az valóban rossz és sátáni. De ezt a "mondain"-Ahriman-vallást a maga kopott, link, pesti illetőségű Sátánjával, akit sohasem neveznek néven, lehetetlen elviselni...