Nem mintha Bánk bán első szinpadi berendezése nem számolt volna az akkori szinpad követelményeivel és az akkori közönség ízlésével és igényeivel. Egressy Gábor, aki 1839-ben a Nemzeti Szinház szinpadjára vitte a tragédiát, igen sok epikai részletet hagyott ki s eltávolította főkép azokat a jeleneteket, amelyeket a fiatal Katona József a korabeli rém- és lovagdrámák hatása alatt szőtt a művébe; s jelentékeny húzásokkal segített az ötödik felvonáson is, amelyet maga Arany János inkább Ťtableauť-nak érzett, mint felvonásnak.

Egressy tehát kétségtelenül megtette, amit a maga korában tehetett, - a baj ott kezdődött, hogy a Nemzeti Szinház ezt a munkát nem folytatta, hanem igen csekély eltérésekkel mindvégig kitartott Egressy munkája mellett, akkor is, amikor más közönség, más divat, más felfogás, más megértés jött a régi helyébe.

Pedig a Bánk bán kritika már az első alkalommal felemelte szavát. s ez a szó igazi szózat volt, - a Vörösmarty szava, aki Bánk bán első előadása után rögtön megállapította, hogy az első felvonásban organikus zavarok vannak Bánk alakja körül, hogy a hallgatózás és a meztelen karddal való kijövés megoldhatatlan a szinpadon, mert bizonytalanságba meríti a nagyúr egész alakját. De Vörösmarty szózata kiáltó szó maradt, - senki sem figyelt rája.

Még Aranynak oly hihetetlenül finom és becses megjegyzéseit sem vették tudomásul a rendezők, - bennehagyták mindazt, amit Arany joggal kifogásolt, viszont - nem is tudni, miért, elhagyták végül Petur negyedik felvonást végző betörését a királyi palotába, amely nélkül pedig érthetetlenné és indokolatlanná kell válnia az egész ötödik felvonásnak. (Ha ugyanis Petur nem tör be a királyi palotába és Solom mester el nem fogja őt, akkor Petur nem is kerülhet gyanúba, hogy ő ölte meg a királynét s nem köthetik őt lófarkra egész házanépével együtt a darab végén.)

Bánk bánra nézve tehát a Nemzeti Szinház mintha kissé félreértette volna a tradíció igényét és jelentőségét. A tradíció nem gépi másolás, hanem lelkes újjáteremtés, azon az alapon, hogy átélem a régit s újból és folyton aktuálissá teszem. Kegyelet és hagyomány nem egy dolog, sőt nagyon is kettő. A kegyelet passzív s akkor léphet csak fel, ha a hagyomány felmondja a szolgálatot. Ha a régi költő még él, - akkor a szinház hagyományához tartozik, ha meghalt, akkor kegyelet illeti és koszorú jár neki. Szép szavak és rhetorikai virágok.

Bánk bánt azonban a félreértett tradíció sem tudta megölni, csakhogy egész szinpadi pályafutásán végighúzódik az a komor tapasztalat, hogy a szinpadi hatás mindenkor alatta maradt az irodalmi várakozásnak. Főképpen Bánk szerepével soha egyetlen egy művész sem tudott igazán megküzdeni. A Bánk bán alakítói, Egressy Gáboron kezdve, rendszerint úgy kárpótolták magukat az elmaradt hatásért, hogy eljátszották Peturt is, aki a második felvonásban kilencvenegy esztendő óta mindig elvitte a pálmát Bánk elől.

A nyolcvanas évek hősszinésze, Nagy Imre, aki szintén végigszenvedte e szerep mártiriumát, 1891-ben, a bécsi szinházi kiállításon, ahol a Nemzeti Szinház több estén át vendégszerepelt, olyan kudarcot vallott mint Bánk bán, hogy másnap az Ember tragédiájában lemondta Ádám szerepét s hazaszökött Budapestre. De Szacsvay Imre, aki beugrott helyette s aki azon az emlékezetes Bánk bán előadáson Peturt játszotta, maga is mindig panaszkodott, hogy amilyen sikere van Peturban, mint Bánk bán ezt a sikert meg sem tudja közelíteni.

A Bánk bán probléma, amely ily módon mégis csak akuttá lett, röviden abban foglalható össze, hogy egy 91 esztendős állandó félsikerért melyik részt terheli a felelősség: a darabot-e vagy a szinházat? Fel kellett vetődnie a kérdésnek, vajjon, ha a szinpad e művel szemben megtette volna azt, amit az angolok és németek megtettek III. Rikárddal és Don Carlosszal: a hatás nem volna-e intenzívebb, tartósabb, alaposabb és egyértelműbb?

E három fiatalkori dráma tudniillik csudálatosan összevág a hibáiban - illetve, azt mondhatnám: alaphibájában, amely együttjár az ifjúsággal, s amely nem egyéb, mint az ökonomia hiánya, a rossz gazdálkodás.

A fiatal drámaíró - a legtehetségesebb is, annyira tele van a témájával, annyira meg van hatva és meg van termékenyítve tőle, hogy mindent el akar róla mondani, mindent meg akar magyarázni, minden aprólékosságra ki akar terjeszkedni. Ettől a csorduló bőségtől van minden ismétlés, minden fölösleg, minden fárasztó és unalmas részlet, minden körülményesség, minden megállás és tempólassítás, amikor sietni kell, sőt talán rohanni. Katona, a született drámaíró-zseni amellett olyan hűséges és lelkiismeretes, olyan odaadó és tehetséges Shakespeare- tanítvány is volt, hogy Bánk bán alakját (ezt már a régi Bánk bán kritika is fölismerte és elismerte) szükségesnek tartotta hamleti és othellói ornamentikával teleaggatni.

Ez az ornamentika, amely nem egyszer magánál Shakespearenél is túlzásokba téved és a kék plajbászt kívánja, Katona darabjában még sokkal könnyebben fejthető le az alakokról s ennek éppen Arany János, Bánk bán felfedezője és egyik legnagyobb ismerője, mutatta meg az útját. Katona, mint nagy drámaírótehetség a legtöbb esetlen csudálatos biztonsággal helyezte el a szükséges szavakat, amelyek karaktert és akciót fejeznek ki egyszerre, de aztán, mint fiatal ember, azt hitte, hogy még nem mondott ki mindent - és tovább írta azt, ami már kész volt és befejezett.

Ismerve Katona József dramaturgiai tudását és világos, határozott elveit; kétségtelen, hogy a második vagy a harmadik szinpadi próbán ó maga rájött volna azokra a dolgokra, melyeket akkoriban senki sem magyarázhatott meg neki, mert hiszen ő mindenkinél járatosabb és tájékozottabb volt drámai és szinpadi dolgokban. De Katona a drámairodalomnak legmostohább gyermeke. Shakespearenek és Schillernek számkivetett utódja sohasem láthatta Bánk bánt szinpadon, mert az osztrák cenzúra, politikai okokból letiltotta. Katonában a drámaírót az osztrák cenzúra némitotta el végkép és örökre.

Elvette tőle a színpadot, az igazi drámaíró egyetlen életlehetőségét, - úgy hogy Katona Bánk bánon a végső dramaturgiai simításokat el sem végezhette. Kinyomatta a munkát, Kecskemét városának támogatásával, de a könyvbe szorult dráma olyan, mint a koporsóba zárt élő ember. A dráma csak posthumus életet élhet a könyvben, - irodalmi féléletet, - igazi élete ott virul ki a deszkákon, - örök aktualitása ott válik igazán láthatóvá és érezhetővé.

A dráma nem az olvasónak készül, hanem a közönségnek, - s Katona, aki ízig-vérig drámaíró volt, olyan halálos biztonsággal tudta és érezte ezt, hogy Bánk bán után nem is írt több drámát. Minek a második gyerek, ha az elsőt sem tudta fölnevelni? Könyvdrámákat csak a Bólyaiak írnak, a Katona Józsefek soha.

A Nemzeti Szinház új Bánk bánja az első kisérlet: fölvenni a hagyomány elejtett fonalát, s beállítani Bánk bánt, amely a legigazibb és a legmagyarabb dráma, a mai szinházi közönség eleven tudatása, ugyanazokkal a dramaturgiai és scenikai eszközökkel, amelyek révén III. Rikárd vagy Don Carlos örökös sikerhez jutottak a maguk szinpadján.

Amikor a Nemzeti Szinház ilyen irányú és esztendőkre visszanyúló előkészületei nyilvánosságra jutottak, egy hirlapi cikk jelent meg (nyilván a szenzáció kedvéért), hogy átdolgozzuk, vagy éppen átírjuk Katona munkáját, ami komoly embereket a legfantasztikusabb föltevésekbe ugratott bele s Kecskeméten kezdve, egy kivétellel, az ország összes törvényhatóságai átiratokban és feliratokban tiltakoztak a kegyeletsértés ellen, miután 90 éven keresztül senkinek sem jutott eszébe tiltakozni az ellen, hogy Bánk bánt még mindig úgy adjuk, ahogy 1839 óta adták, holott minden más darabot azóta már másképpen adunk.

Azóta a félreértések eloszlottak s ma már remélhetőleg a törvényhatóságok is tudják, hogy Bánk bán esetében sincs szó egyébről, mint azokról az elkerülhetetlenül szükséges húzásokról és szinpadi változtatásokról, amelyek nélkül a legnagyobb remekművek sem mehetnek át a következő generációra - igazi sikerrel.

A remekművek nem utolsó sorban éppen azért remekművek, mert minden korba beleilleszthetők s minden kor ki tudja belőlük olvasni azt, ami őt legjobban izgatja és érdekli. Bánk bán sohasem került szinre úgy, ahogy Katona megírta - a különbség mindössze az, hogy minden korszak mást érez szükségesnek és mást fölöslegesnek. Amikor Egressy Gábor 1839-ben szinre alkalmazta Bánk bánt, a szinpadon a német szavaló-iskola uralkodott, az úgynevezett éneklő modor s a közönség is nagyon szerette a hosszú tirádákat.

Ma a szinpadon nem rhetorikát, hanem drámaiságot keresünk. A legjobb szónoklatot is odaadjuk a kifejező, drámai játékért, - a szinészi kifejezés ereje az utolsó évtizedekben (először Duse Eleonóra, utóbb a film hatása alatt) megsokszorozódott s a régi rhetorikával szemben, amely sok szóval keveset mondott, ma azt kívánjuk a szinésztől, hogy kevés szóval sokat mondjon.

Az új Bánk bán tehát, mely Katona betűjéhez is ragaszkodik s húzásokon vagy visszahúzásokon kivül semmit sem változtat a szövegen, ennek a drámaiságnak a jegyébe állítja a művet, s rhetorika helyett az akcióval kíván hatni. Elejti a feleslegest, hogy annál erősebben hangsúlyozhassa a szükségest. A Nemzeti Szinház Katona halálának 100-ik évfordulóján úgy készül Bánk bán 200-ik előadására, mintha ez lenne a nagyszerű magyar dráma bemutatója. Szóval: nem kegyeleti előadást, hanem művészi kreációt akarunk.

Nem régi reprodukciót, hanem új élményt. Lehet-e jobban tisztelni egy régi drámaírót, mintha úgy tekintjük a munkáját, hogy csak két hónappal ezelőtt adta be a szinházhoz? Van-e nagyobb bizonysága, döntőbb tanúja egy régi drámaíró aktuális erejének, mint hogyha úgy lehet nézni a művét, hogy csak most írta és a mai közönség számára? S lehet-e egy szinháznak nagyobb öröme, mint ha a viruló jelen mellé odaállíthatja az élő multat - s kettejük között állva tekinthet a jövőbe?

Hevesi Sándor