Győr, julius 20.

Kévékkel és asztagokkal teleszórt tarlók szegélyezik az utat, amelyen fél óra alatt jut el az ember Győrből a dunai aranymezőkhöz. Az utszélen kopott tábla: ”Ásvány nagyközség”. A töltés alatt folyik a Duna. Piszkos szürke vize lomhán fodrozik a „Macskasziget” bokrai között.

Hamar ráakadok uj aranyászok csoportjára, komoly kevés beszédü pipás magyarok. Tempósan nézik a hosszu deszkavályuba folyó vizet, amely lassan mossa ki a kövek közül a finom szemcséjü homokot. Öreg magyar figyeli a vályu végén kifeszitett posztódarabban összegyült csillogó aranyat. Bősy Géza, a legöregebb ásványi „aranyász”: 76 éves! Hatvan éve lesi a vályu végét, csökönyös magyar szivóssággal.

Aranyásó, de nincs benne semmi a kaliforniai aranyásók kalandoreleméből, józan dunántuli magyar.
Bizalmatlan, fél, hogy el akarjuk venni az ásványiak aranyát. Amikor meghallja, hogy Horváth Kálmán ny. államtitkár szerint a fövény aranytartalma annyira dus, hogy az ipari kitermelés is kifizetődne, legyint a kezével.

– Furcsák az urak – kezdi mondókáját –, most jönnek ide, amikor már alig van arany a kövek között. Régente más volt! Egy meritésre több aranyat fogtunk, mint ma egy nap alatt… Már a nagyapám is „aranyász” volt. Az apám is. Itt turtam vele a kavicspartot hosszu éveken át. Akkor még hozott a Duna. Három-négyszáz grammot is kimostunk egy hónap alatt hárman, én, az apám, meg a bátyám! Szombatonként vittük be Győrbe az adóhivatalba beváltani. Nem kellett nekünk akkor a föld. Nem jártunk mi aratni, ami jószágot szereztünk, azt is bérbe adtuk. Mert szereztünk! Hozott a Duna jó zsiros ásványi földet…

Fölcsillan a szeme. Az „aranyászból” kitör a magyar paraszt földéhsége. Lassan ujra tömi a pipáját és tovább beszél:
– Jöttek ide még Lipcséből is, de elvertük őket. A Duna a magyaré volt, nem ugy, mint most… Egyszer József főherceg is itt volt, én segitettem neki aranyat keresni. Persze, neki cska passzió volt, de a mérnökét itt hagyta. Az hét hónapig ásatta velünk az aranyat. Amikor elment, levelet kaptam a főherceg urtól, amibe’ megköszönte a fáradtságom…

Megint Horváth államtitkár kutatásaira terelődik a szó.
– Sok pénze lehet annak az urnak, hogy az ablakon szórja ki – véli Géza bácsi. – Gépekkel nem lehet aranyat mosni.

Az öreg nagyon bizalmatlan a gépekkel szemben.
– Hát mégis – kérdezem ujra – van itt arany a homokban?

Most már többet árul el az öreg:
– Hogy van-e? Meghiszem azt! Csak érteni kell a kimosásához. A „Pillangó” homok hamarosan megtéveszti az embert. Olyan, mint az arany, csillog, de semmi sincs benne a sárga kenyérből…

Igy mondja: Sárga kenyér. Aztán fölveszi az aranytartalmu fekete posztózacskót és tempós léptekkel elindul a falu felé…
Schneider György