A második hágai konferencia eredményeit pontosan és tárgyilagosan megítélni rendkivül nehéz föladat. Egyrészt azért, mert a vitás kérdések legtöbbjében a megegyezés a január 19-ről 20-ra virradó éjjel, ugyszólván az utolsó percben jött létre és a megegyezésről készült jegyzőkönyvek egyelőre csak néhány példányban vannak meg és csak napok mulva lesz lehetséges, minden részletre kiterjedő tudomást szerezni a hágai egyezmények tartalmáról.

Másrészt a problémák, amelyek ezuttal hosszu és kemény harc után megoldást nyetek, igen bonyolult nemzetközi jogi és gazdasági kérdések, amelyek közül évek óta erős politikai természetü vita zajlott és nagyon kevesen vannak, még a hivatottak között is, akik akár magukat a kérdéseket, akár azok megoldását egész terjedelmükben és minden jövőbeli kihatásukban áttekinteni és megítélni tudják. Végül nehéz a tárgyilagos ítélet azért, mert ezt az elsősorban külpolitikai természetű kérdéskomplexumot elfogulatlanul csak ugy lehet megítélni, ha minden pártpolitikai szempontot kikapcsolt az ember.

A hágai konferenciának és az ott kötött egyezségeknek a magyar külpolitikára épp olyan döntő kihatásuk lesz, mint Locarnónak a német birodalom külső politikájára, bár lehet, hogy ezek a hatások csak hosszabb idő mulva fognak egész teljességükben kibontakozni. A mérleg, amelyet itt fölállítok, egyenlőre tehát csupán ideiglenes. A végleges eredményt csak a február 5-én kezdődő párisi szakértői értekezlet befejezte után lehet megállapítani. Hangsulyozni kivánom azt is, hogy mindaz, amit e cikkben írok, szigoruan egyéni vélemény, egy olyan ember egyéni véleménye, aki semmiféle politikai párthoz nem tartozik.

A hágai egyezményeket két, még helyesebben három főcsoportra kell választani, hogy a nagyterjedelmű anyag áttekinthető legyen. Az első csoport a jogi probléma volt, a trianoni szerződés 250. szakaszában befektetett választottbirósági elv föntartásának kérdése. A harmadik csoport: a magyar jóvátétel, illetve a békeszerződésből folyó egyéb magyar kötelezettségek összegszerű megállapítása. E két csoport közé ékelődött a második, a döntőbiróságok előtt folyamatban levő pörök likvidálásának kérdése, amelyet a kisántánt államai a magyar reparációs probléma megoldásának előfeltételéül kötöttek ki.

A döntöbiróság
A jogi probléma ugy keletkezett, hogy a Magyarországgal szomszédos három állam: Románia, Jugoszlávia és Csehország szabadulni próbál attól a kötelezettségtől, hogy magyar alattvalók ellenük a békeszerződéssel ellenkező kisajátítások és vagyonelkobzások miatt a vegyes választott biróságok előtt keresetet indítanak. Ez a kereseti jog szerintük tulzott volt és az ő saját, belső, állami szuverénitásukat korlátozta. Az első kisérletet Románia tette, amikor 1926-ban visszahívta az agrárperekben müködő kiküldött biráját a vegyes döntőbiróságtól s ezzel e biróság müködése lehetetlenné vált.

Három éven át küldött Magyarország a Népszövetség előtt, hogy a visszahivott biró helyébe a Népszövetség tanácsa uj birót küldjön ki - , de hasztalanul. Az elmult ősszel Párisban folytatott bizottsági tárgyalásokon már határozott formában állította fel a három állam kormánya azt a követelést, hogy Magyarország mondjon le a 250. szakaszban foglalt jogáról s ezzel fossza meg állampolgárait attól, hogy elkobzott vagyunk megtéritését követelhessék a választott biróságok előtt. Ezt a követelést akkor a leghatározottabban visszautasitottuk.

A hágai tárgyalások utolsó napjaiban ujból ellenünk szögezték ezt a követelést, amelyet a magyar kormány természetesen nem fogadhatott el. A védekezésre két ut állott nyitva. Vagy visszautasítani törhetetlen határozottsággal a szemben álló három állam követelését, vagy olyan kompromisszumos ajánlattal állani elő, amely a választottbiróságok elvének fönnmaradását biztosítja, a magyar alattvalókat nemzetközi szerződésbe iktatott joguktól nem fosztja meg, a nagyhatalmak támogatását megnyeri s az ellenfelet abban a kényszerhelyzetbe szoritja, hogy a kompromisszumot ne utasíthassa vissza.

A magyar kompromisszumos ajánlat két előzményre támaszkodott: 1927 őszén a magyar kormány maga ajánlotta a Népszövetség Tanácsának, hogy a Románia és Magyarország között folyó jogvitában kérje ki a Tanács a Hágai Nemzetközi Biróság szakvéleményét. Az 1928. márciusában tartott ülésen pedig maga a Tanács indítványozta, hogy a három tagból álló döntőbiróságot két semleges bíróval, egészítsék ki, hogy az ítélet Romániára megnyugtató és megtámadhatatlan legyen.

Mindkét megoldási formulát mi elfogadtuk, Románia nem. A magyar ajánlat, amely szerint a döntőbiróságot a jövőben két semleges taggal egészítsék ki és ítélete ellen legyen módja a pörvesztes félnek a hágai birósághoz föllebbezni, tetszetős volt és korrekt, megvédte a döntőbiróság elvét, ezért a nagyhatalmak nyomban elfogadták és éles harc után kényszerítették a kisántántot is annak elfogadására. Az első csoportnál a tisztán jogi problémáknál a mérleg tehát az, hogy a választottbiróságok kiterjesztett formában fönnmaradnak s a jövőben is joga lesz minden magyar alattvalónak jogtalannak tartott vagyonelkobzások és kisajátítások ellen keresettel fordulni a döntőbirósághoz.

- Irta dr. Kiss Dezső –