Háy Gyula regénye - Genius

Az emberek most kezdenek emlékezni: megemészteni azokat a dolgokat, melyeket 1914-1920 között átéltek, tisztázni személyes viszonyukat a rendkívüli idők rendkívüli eseményeihez. Ebben a fiatalok járnak elől, a mi természetes is, mert a háború és forradalom elsősorban a fiatalok dolga volt a harctéren és utána a forradalmi zűrzavarban. Innen a mémoire-regények divata: sorra jelentkeznek azok, akik úgy érzik, van mondanivalójuk, az egyéni nézeten túlmenő érdekességű, arról, amit átéltek. Háy Gyula új író, fiatalember, szintén az emlékezők sorában kér magának helyet.

A forradalmi időkről emlékezik. Az első személyben elmondott történetnek a hangjából, sokféle intimitásából az olvasó vaktában is kiérzi, hogy túlnyomó részt az író személyes élményei vannak itt elmondva, aránylag kevés képzelt dologgal, csak annyival, amennyit a regény szerkezete megkíván. Az érdekessége a könyvnek főleg abban áll, hogy őszintén s bizonyos erkölcsi bátorsággal megmutatja azt a lelkiállapotot s azokat a külső-belső indítékokat, melyek az 1918-1919. évek ifjúságának egy részét szinte öntudatlanul a forradalomba sodorták.

Egy félig gyerekemberről, a huszadik év küszöbén álló műegyetemi hallgatóról van itt szó, aki a világról alig tud valamit, a háborúról és a közéletről egészen zavaros fogalmai vannak, de megvan benne az ösztön, hogy részt vegyen a körülötte történő izgalmas dolgokban.

Természetesen egészen a környezet hatása alá kerül, megy a tömeggel a forradalom kitörésekor anélkül, hogy tudná, miről van szó, maga se tudja, hogyan, egyre szélsőbbre sodródik, egy fanatikus kommunista lánnyal való szerelme révén belekerül a kommunista mozgalomba, amelynek lényegéről, igazi céljairól és módszereiről csak éppen annyi fogalma van, amennyi a levegőből hozzáragad. E mellett megtartja a származásából belegyökerezett polgári gondolkodásmódot, az egész kommunistaság csak felületes máz marad rajta, amely azonnal lehámlik róla a kommunizmus bukásával.

Ez igaz, annakidején csapatostul szaladgáltak izgultak, lázas semmittevéssel, az ilyen vörösre mázolódott polgári fiúk. A könyv egyik főérdekessége, hogy ezt a furcsa állapotot éreztetni tudja, személyes élmény alapján és mégis tipikusan. A regény főszereplőjének ábrázolása ilyen módon sikerrel bizonyítja a fiatal író őszinteségét és tehetségét is.

Regényírói képessége azonban még jobban igazolódik a többi alakokon. Elsősorban Casimir Olgán, a fanatikus kommunista lányon, aki fanatizmusáért faláldozza a szerelmet, de ebben az elszántságában egyre jobban elgyengül, amint lassankint tudatára jut az egész kommunista mozgalom céltalanságának s végül is, miután megadta magát a szerelemnek, a forradalom bukásával eltűnik az életből, titokban, nem is tudni, hogyan. Ez az alak él, lélekzik a regényben s hasonlóan élnek a főszereplő családi körének alakjai is.

Az elbeszélés gyors tempója is érezteti az elmondott dolgok izgatott temperatúráját. Az író egészen közvetlenül és tárgyilagosan igyekszik beszélni s ebben az igyekezetében nyelve színtelenné és bizony pongyolává is lesz. Ebben az irányban kell még fejlődnie, hogy igazi jó regényíró lehessen.

Schöpflin Aladár