Példázatok hivőknek és hitetleneknek

Hol volt, hol nem volt, túl, túl a trianoni határokon, volt egyszer egy bankett. Írók, művészek s kultúremberek voltak jelen. Egyszer csak felállott egy nyolcvannyolcéves öregúr és gyönyörűséges példázatot mondott a Nagy Fáról, amelyet kerítéssel daraboltak körül az osztozkodók. A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés alatt s ágai túlnyúltak a kerítés fölött. És a Fa oly távolról szívta az éltető föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztette ki arányait...

(A Nyugat a mai számtól kezdve minden írói tehetséget szeretettel vár, akár Kolozsváron, akár Kassán, akár Szabadkán, akár Berlinben, akár Párisban, akár Amerikában, - akár Budapesten éli is életét.)

*

Hol volt, hol nem volt, még a háborúelőtti őskorban, volt egyszer egy idő, mikor egy csomó fiatal író, ignotusok valamennyien, összecsoportosodtunk egy Ignotus vezetése alatt s egy rohammal betörtünk a konzervatív irodalom által okkupált berkekbe. Lett nyüzsgés, zsörtölés, csetepaté. Debrecenben voltunk egykor, Adyval, Osváttal, Ignotussal négyen. Felolvasás után egy öreg tatár khán köszöntött fel bennünket s így kezdte beszédét:

- Ignoti nulla cupido...

Mire Ignotusunk felállt s szólt:

- Valóban semmi más kívánságom, csak egy: a tehetség.

(A Nyugat ehhez a jelszóhoz két évtizeden át hű maradt s hű akar maradni ezután is. Ebben nem ismer különbséget, sem távolságot a tehetségek magánügyei alapján. Jöhetnek ezek jobbfelől, vagy balfelől. Lehetnek öregek, vagy ifjak. Írhatnak versben vagy prózában, bármilyen formában: ha tehetség, ha tud, elültetheti virágát a magyar irodalomnak ebben a kis kertjében.)

*