A gyakorlatban alkalmazott második eljárásnak felfedezője, Alexander Parkers, aki 1846-ban szintén a „kaucsuk megjavításával” foglalkozott és rájött arra, hogy nem szükséges a ként nyers gumiba belegyúrni és azt felmelegíteni, elegendő, hogyha egy gumioldószerben, amelyek közül első helyen szénkéneg áll, kénklorürt öntünk és abba a gumitárgyakat belemártjuk. Ily úton szintén elérhetjük a vulkanizálást, de ebben az esetben a gumi nemcsak a ként, hanem a klórt is leköti.

Ugyancsak ő jött rá arra, hogyha a kénklorürt és valamilyen gumioldószert egy zárt kamarában elpárologtatunk és gumitárgyakat ezekbe a gőzökbe elhelyezünk, szintén vulkanizálódnak. Természetesen azokat a kiváló mechanikai tulajdonságokat, amelyeket a Goodyear-féle vulkanizálás nyujt, sohasem érhetjük el a Parkers-féle eljárással, mely főleg tömegcikkek, vékonyárúk gyártásában, hol a tartósság nem fontos, nagyon el van terjedve.

A gumiipar a nyers gumin kívül nagyon sok más anyagot is dolgoz el, mert csak legritkább esetben állítunk elő olyan árút, mely 100% gumit tartalmazna. De ennek az oka nem az, mint hogyha a gumiipar nem mindig legjobbat akarná a fogyasztóközönségnek adni. A gumival is úgy vagyunk, mint a vasiparban a kémiailag tiszta vassal.

Ez is sok tekintetben hasznavehetetlen és hogy kiváló tulajdonságait megkapja, bizonyos mennyiségű szén, mangán, wolfram, stb. hozzáadására van szükség. Ugyanezt kell tenni a gumitechnikusnak. Azokat az anyagokat, amelyeket a nyers gumival összegyurunk, három csoportba oszthatjuk, de ezeket a csoportokat egymástól élesen elhatárolni nem lehet.

Az első csoportba sorozom azokat az anyagokat, amelyek a nyersguminak kémiai és fizikai tulajdonságait befolyásolják. Ilyenek a kén, szelén, magnéziumoxid, gázkorom, cinkoxid. Ebbe a csoportba sorozhatjuk azokat az anyagokat, amelyek a kén lekötését elősegítik, azaz a vulkanizálási hőmérsékletet leszállítják és a reakció idejét megrövidítik. Ilyenek a cinkoxid, ólomoxid, magnéziumoxid, a különféle guaniin, piperidin, thiuran, benzoliazol származékok és ezeknek aktivátorai, mint pl. cinkoxid, ólomoxid, stearinsav, oleinsav.

A második csoportba oszthatjuk azokat az anyagokat, amelyek az előállítandó termék olcsóbbátételére szolgálnak: ezek az úgynevezett töltőanyagok, amelyek szerves vagy szervetlen származékok lehetnek. A szervetlenek közül a kréta, mint legolcsóbb, játssza a legnagyobb szerepet, azután használunk még zsírkövet, porcellánföldet, vagy más finomelosztású anyagot, különféle származású szeneket, lithopont és kovaföldet, stb.

A szerves töltőanyagok közül a legfontosabb maga a regenerált gumi, amit a már egyszer használt, vulkanizált gumiból készítenek, s melyek gyártásával külön iparvállalatok foglalkoznak. Ha u. i. finomra őrölt, vulkanizált gumit tömény naturlúggal, phenollal, vagy ásványolajokkal magasabb hőfokon pállítunk, egy többé-kevésbbé képlékeny anyagot kapunk, amely gumiból lévén, nagyon alkalmas nyers gumival való összegyúrásra.

Ugyancsak szerves csoportba sorolhatjuk a különféle olajokat, szurkokat és kátrányokat. Fel kell említenem egy különös anyagot, amelyet a gumiiparban factisnak nevezünk és amely úgy keletkezik, hogy növényi olajokat kénnel vagy kénklorürrel „megvulkanizálunk” azáltal birsalmasajthoz hasonló terméket, kapunk, amely kis fajsúlyánál fogva finomra őrölve, nagyon alkalmas töltőanyag.

A harmadik csoportba sorolhatjuk a gumiáruknak festésére szolgáló anyagokat. Egyik legrégibb festék az antrimontri- és pentasulfid (aranykén), amely azonban nem tekinthető semleges festéknek. Régebben ezeknek az anyagoknak a segítségével csak gumicikkeket előállítani. Innen származik az az előítélet, hogy csak a pirosszínű gumi lehet jó.