Az idegorvos nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy a neuraszténia gyógyítható, még hozzá kezdetben eléggé könnyen. De: nemcsak lehetséges, de feltétlenül szükséges is a gyógyító beavatkozás.

Mert az eleinte könnyen kiküszöbölhető betegség egyre erőteljesebben keríti hatalmába az idegrendszert, a beteg egyre jobban hisz panaszainak valószerűségében és az orvos dolga folyton nehezebb lesz. Nem szabad tehát megfeledkezni az orvos mielőbbi felkereséséről.

Miben áll a neuraszténia gyógyítása?

Az orvos mindenekelőtt megmagyarázza a betegnek, hogy a panaszok, amelyeket vele közöl, tárgyi alappal nem bírnak. Befolyásolja őt továbbá olyan értelemben, hogy betegségének ne tulajdonítson nagy fontosságot, vegye föl ismét munkáját, szokja meg a rendszeres és természetes életmódot.

Hogy az utóbbinak milyen rendkívüli szerepe lehet a neuraszténia gyógyításában, erre nézve jellemző, hogyha a világháborúban a frontra kerülő „békebeli” neuraszténiások egy csapásra meggyógyultak. A szabad levegő, a test edzése, a katonai fegyelem, az egyéni szeszélyek és szórakozások radikális megszünése egyik napról a másikra acélidegzetű embereket csinált az odahaza boldogtalan, egyre magukkal foglalkozó, életükkel már régen leszámolt neuraszténiásokból.

Nagy szerepe van a neuraszténia gyógyításában az idegcsillapító gyógyszereknek, a víz- és elektromos kezelésnek, a szervezetet erősítő, újjáépítő szerek adagolásának. Újabban nagy sikereket érnek el az idegorvosok állatok csiramirigyeiből előállított úgynevezett organikus gyógyszerekkel, amely körülmény azt látszik bizonyítani, hogy a neuraszténia legalább részben a szervezet nedveinek, hormonjainak egyensúlyi zavara. Ezt a zavart volnának hivatva az állati cetből kivont szerek rendbehozni.

Végül elmondok egy példát a neuraszténia sajátos természetének és néha meglepően könnyű gyógyításának jellemzésére. Tíz évvel ezelőtt orvoskollégám konzíliumra készült egy „igen” súlyos állapotban levő neuraszténiáshoz, akinek kétségbeesése a legveszedelmesebb formákat öltött és aki a legkomolyabban foglalkozik az öngyilkosság gondolatával”.

Elmentem a beteghez, aki igen vagyonos úr volt, svábhegyi villában lakott, a legnagyobb luxus közepette. Apatikusan, szótlanul, mozdulatlanul feküdt ágyában a paciens, az életkedv legkisebb jele nélkül és „készült a halálra” Másfél óráig beszéltem a lelkére, megmagyaráztam neki, hogy panaszai, tünetei valóságos alappal nem bírtak, igyekeztem őt rábeszélni, hogy ragadja ki magát betegségéből, - és ennek a beszélgetésnek, orvosi nyelven verbál-szuggesztiónak, frappáns sikere volt.

A beteg felkelt, felöltözött, egyszerre aktív ember lett, csomagoltatott, sofőrjének vezénylő hangon gyors utasításokat adott és egy óra múlva elutazott „utókúrára egy osztrák fürdőhelyre, vidáman boldogan, megelégedetten. Ismétlem tíz esztendeje történt mindez a páciens ma is a legteljesebb egészségnek örvend.