A műselyem azonban ma még korántsem veszélyezteti a többi textilanyag uralmát. A pamut a maga 5500 millió kg évi fogyasztásával ma is vezető helyen áll. Utána a gyapjú következik évi 1350 millió kg fogyasztássál és csak nagy távolságban a műselyem évi 150 millió kg fogyasztással, úgyhogy jelenleg a főbb textilanyagok nagyjából a következő százalékos arányban fedezik az emberiség szükségletét ruházati cikkekben: len, kender 80, a gyapjú 17, a műselyem 2, az igazi selyem 0.7, a többi anyagok 0.3 %-ot szolgáltatnak.

Lássuk ezek után, miként állítják elő a műselymet? A feltalálók mindannyian abból a gondolatból indultak ki, hogy a műselymet mesterséges úton ugyanúgy, vagy legalább lehetőleg úgy állítsák elő, mint ahogy a selyemhernyó a természetes selymet készíti.

Mivel pedig a selyemhernyó az eperfa leveleivel táplálkozik, valószínű volt az a gondolat, hogy a műselyem előállításához növényi anyagot kell használni, mégpedig azt, amely valamennyi növény vázát alkotja, a cellulózt.

Ez az anyag azonban a növényekben ritkán található tisztán hanem számos egyéb anyaggal, igen gyakran farostanyaggal, ligninnel keverve, Mitscherlich azután megmutatta, hogy a tiszta cellulózt megfelelő technológiai eljárással a többi kísérő anyagoktól hogyan lehet különválasztani és ezzel megvetette a mai papíripar alapját.

A legtöbb műselyemgyár ma mellőzi ezeket az eljárásokat és pamutot vagy pamut hulladékot, úgynevezett lintert használ, mert ezek majdnem tiszta cellulózt tartalmaznak, amellett olcsók és minden külön kémiai előkészítés nélkül könnyen feldolgozhatók műselyemmé.

A cellulózgyártást csak újabban sikerült annyira tökéletesíteni, hogy a műselyemgyárak kényes igényeit ki tudja elégíteni, úgy, hogy idővel ezek is fokozatosan a mesterséges cellulózra fognak áttérni és ezzel egyúttal függetlenítik magukat a tropikus országok pamuttermelésétől.

Akár a pamutot, akár a kémiai úton nyert cellulózt vesszük kiindulásul, az alapanyagot mindenekelőtt sűrű, mézszerű nedvvé kell átalakítani, ami megfelel annak az emésztési folyamatnak, mellyel a selyemhernyó az eperfa leveleit híg selyemnedvvé változtatja át. Ennek a nedvnek rendkívül tisztának, egyenletesnek, levegőhólyagtól mentesnek kell lennie és amellett kellő szívóssággal – viscozitással – kell bírnia, hogy folytonos fonallá legyen kihúzható.

A műselyemgyártásnak ezt a legnehezebb feladatát a különböző feltalálók más-más úton igyekeztek megoldani és ma már öt-féle eljárást ismerünk, melyek a gyakorlatban többé-kevésbbé beváltak és a műselyemnek más-más fajtájat szolgáltatják. A legrégibb Chardonnet-féle eljárásnál a pamutot salétromsav és kénsav keverékével kezelve kollódiumszerű nitrocellulózzá alakították át és azután éter és alkohol keverékében feloldották.

Az így előállított oldatnak eleinte többféle hibája volt. Mindenekelőtt tűzveszélyes, könnyen robbanó volt, melynek veszélyességét azáltal enyhítették, hogy a gyártás későbbi fokozatában alkáliszulhydrátokkal denitrálták, azaz közönséges cellulózzá alakították vissza. A legnagyobb baj az volt, hogy az eljárás - tekintettel az alkohol magas árára - nem bizonyult gazdaságosnak és ezért a legtöbb gyár ma már felhagyott vele és más módszerre tért át.

A pamutot sikerült ugyanis más vegyületekkel is oldani, melyek nem adtak oly robbanékony oldatot, mint a salétromsav és kénsav. Ilyenek többek között az ecetsav és jégecet. Az így kapott acetyl-cellulózt aceton- és alkohol-keverékben feloldják és ebből állítják elő az acetát-selymet. Ez is, miként a Chardonnet-féle selyem, a cellulózester vegyületekhez tartozik, kellemes fogású, a meleget rosszul vezeti és nedves állapotban is megtartja szilárdságát.