A demokrácia nagy világtörténelmi és világfejlődési tényt, amelyet megállítani vagy megmásítani embernek hatalmában nem áll!

- Vegyük például azt, hogy szocialista többség kerül uralomra – hangsulyozom, hogy szocialista többség, nem pedig szocialista kormány, amely abban a szerencsében részesül, hogy nincs abszolut többsége s ezért nem áll fönn az a kötelezettsége, hogy a maga programját megvalósítsa – és ez a szocialista többség valamelyes alakban kollektivizmus elvi alapján alakítja át a társadalmat. Képzelhető-e, hogy az őt követő konzervatív kormány megint visszamenjen a kapitalista szervezkedésre és megfordítva? Szóval nem lehet elzárkózni az elől benyomás elől, hogy a demokrácia a közéletbe oly mélyreható ellentétek harcát vitte bele, amelyek azt, ami a parlamentarizmus lényege, a kormányzatnak a mindenkori többséghez való alkalmazkodását, nagyon nehezen teszik megvalósihatóvá. Minden félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy amennyiben igazán ki nem egyenlíthető ellentét volna a parlamentarizmus és a demokrácia között, ez nem azt jelentené, hogy a demokráciát kell visszaszorítani a parlamentarizmus érdekében, mert a demokrácia nagy világtörténelmi r és világfejlődési tény, amely némelyek ízlésének nem felel ugyan meg. de amelyet megállítani vagy megmásítani emberek hatalmában nem áll. Az alkotmányos élet formáinak kell tehát alkalmazkodnia a demokráciához és nem fordítva.

- Két ősrégi demokrácia, amelyet a modern kulturnemzetek körében ismerünk, a svájci és az északamerika alkotmány, nem a parlamentarizmus alapján nyugszik. Az Északamerikai Egyesült Államok alkotmányának egyik jellemző vonása éppen a végrehajtó hatalom teljes függetlensége a kongresszustól, tehát a parlamenti képviselettől. Igaz, hogy ez a tény abban nyeri kompenzációját, hogy a nép választja a végrehajtó hatalomban azt a képviselőjét akinek hatalma addig, ameddig mandátuma tart, egy európai alkotmányos királyénál nagyobb. A nép választ tehát, de a mandátum tartama alatt választottjaitól nem szabadulhat és igy meglehetős hosszu időre független a végrehajló hatalom (a szenátus bizonyos beavatkozási jogától eltekintve) a nemzeti képviselettől, ami a parlamentizmusnak éppen az ellenkezője. Ragaszkodom a parlamentarizmushoz, amíg világosan nem látom, hogy mit lehet a helyébe tenni!

- Már most, hogy ezek a tünődések tulajdonképen hova vezetnek, arra nézve őszintén be kell vallanom, hogy végleges eredményre önmagamban még nem jutottam és így, mint gyakorlati politikus, ragaszkodom a parlamentarizmushoz mindaddig, amig világosan nem látom, hogy mit lehet helyébe tenni. Utóvégre is az előbbiekben emlitett elvi jelentőségű nehézségeken valahogyan jól-rosszul a parlamentáris kormányzatu demokratikus államok, mint amilyen Franciaország és ma már Anglia is, a kisebbekről nem is szólva, segíteni tudtak. Mundus se expindlet! Nincsen tehát sietős jellege a probléma gyakorlati megoldásának. Hogy azonban a probléma fönnáll, azt már azok a vajudások is mutatják, amelyekkel a nevezett államok állandóan küzdenek. De ismétlen, sohasem leszek annak a barátja, hogy ilyen életbevágó kérdésekben a létezőt fölforgassuk, mielőtt világosan látjuk, hogy mi tehető a helyébe.

- Az a tétel ugyanis, hogy a törvényhozás és a kormányzati irány állandóan a népakarattól függjön, a demokrácia érvénysülése folytán talán erősebben lép előtérbe, mint valaha. Csak arról lehet szó, hogy formákat találjunk neki, mégpedig olyanokat, amelyek a népakarat hullámzó szeszélyinek hatását letompítják, amint azt az amerikai alkotmány csodálatos zsenialitással meg is valósította. Ugyanis minden korlátlan hatalom óriási veszély, a népakaraté kevésbé, mint az egyeseké.

- A demokratikus alkotmány faladata tehát az, hogy magában a demokráciában találjon ellensulyozásokat ennek a félelmetes hatalomnak kinövései ellen. Valahogyan határvonalat kell huzni egy nép hosszu időn át megérlelt közös meggyőződése és ebből folyó akarata, valamint pillanatnyi föllobbanásai között. Amerika ezt a kérdést az alkotmánytörvény és a közönséges törvények között fönnálló jogi különbség által, valamint a legfőbb szövetségi törvényszék beavatkozásának joga által szerencsésen megoldotta. Nem tudom, hogy mindenütt ugyanazon a módon oldható meg a kérdés, de itt van az utmutatás, hogy merre kell iparkodni, ha a demokráciába be akarjuk vinni az átalakulásnak azt az egyensulyozását, amelytől ezeknek a fönnállása függ.

Itt megpihent egy pillanatra gróf Apponyi Albert, elgondolkodva magábamélyedt, azután csodálatos frissességgel kapcsolódott be a másik témába, amelyet fölvetünk előtte. Azt kérdeztük Apponyi Alberttól: milyennek látja a háboruban annyira összeforrott német és magyar nép együttmüködési lehetőségeit a jövőben?

- Németországnak és Magyarországnak - felelte gróf Apponyi - nem csupán a közös háborus sorsból folyó, de egyéb, igen nevezetes érdektalálkozásai vannak, amelyeket azonban az általános vajudás mai óráiban nehéz összhangba hozni. Én azt hiszem, hogy ma azokkal a kérdésekkel kell foglalkozni, amelyek közvetlenül napirenden vannak és ködbevesző találgatás ezeket a föltartóztathatatlanul végbemenő európai átalakulás esélyeitől függővé tenni. Közvetlen érdektalálkozásunk van nemcsak a békerevizió gondolatában, mert ugy az egyik, mint a másik ország a párisi békének némely olyan határozatát sinyli, amelyet egészséges nemzet nem viselhet el. De ezenkívül a békeszerződéseken belül két kérdés áll előtérben, amelyben egész párhuzamosak az érdekeink: a kisebbségi és a leszerelést kérdés. Az utóbbi kérdésben verbum régens szerintem nem a leszerelés, hanem a civilizált államok nemzetközi jogi egyenlőségének helyreállítása.

- Ha megy az általam leszerelés, annál jobb, ha nem megy, vissza kell adni minden országnak ezen a téren ugyanazt a szabadságot. Csodálatos dolog, hogy a logikai gondolkozáshoz hozzászokott koponyák képesek békeállapotnak nevezni azt, amikor a világnak egy része állig föl van fegyverkezve, másik része pedig védtelen prédájául oda van dobva a fölfegyverkezettek szeszélyeinek. Csodálatos, miként lehetséges bárkinek is elképzelni, hogy önérzetes nemzetek ilyen állapotot eltürhetnek. Ebben a tekintetben nagyon természetesnek találom, hogy együttesen kell föllépnünk Németországgal, mégpedig a legnagyobb eréllyel, mert itt lehetetlen, hogy a világ lelkiismerete ne legyen velünk. A kisebbségi kérdés aztáltal , hogy abból eredő viták a Nemzetek Szövetségének Tanácsához utasítottak, tartok tőle, hogy zsákutcába került, mert a Tanácsnál, mint politikai testületnél elfogulatlan itélkezést nem remélhetünk. Nehéz tőle azt várni, hogy a volt ellenségeknek igazat adjon, a volt szövetségekkel szemben. Márpedig a Tanácsban dominálnak a háboruban győztes hatalmak. Nagyon fogok örülni, ha ez a megállapításom tul pesszimizmusnak bizonyul. Mindenesetre próbára kell tenni a Nemzetek Szövetsége Tanácsának képességét a pártatlan eljárás tekintetében.

- Hová fejlődhetik, az olasz rendszer Mussolini nélkül? Az Európa különböző államaiban egyre erősebben megnyilvánuló ultranaconalista törekvésekről, hitlerizmusról, Mussolini receptjének leutánzásáról, szélsőséges politikai mozdulásokról beszélgetünk ezután.

Gróf Apponyi tömören és világosan igy foglalja össze a véleményét:
- Ezekről a jelenségekről nehéz összefoglaló itéletet mondani, mert mi mindezekben a jelentőségekben, ugy, mint minden tömegjelenségben, vagy egy egészséges mag, tudniillik valamely valódi nemzeti szükség, amely keresi és még nem találta saját formáját és kielégitési módját. Az olasz eset egészen különállónak tekintendő. Oka elsősorban az az anarchikus állapot, amely Olaszországra a háboru után rászakadt, másodsorban Mussolini egészen kivételes egyénisége, aki óriási szuggesztív erejénél és a nép valódi szükségleteinek ismereténél fogva széles, demokratikus alapra tudta helyezni a diktaturát. Ugy hiszem, nincsen is aggodalomra ok mindaddig, mig ő ott van.

- A német hitlerizmusban - ugy tetszik nekem - összefolynak nemzeti és szociális fanatizmusok és a nép lelkét mozgató ezen két erő kombinációjának köszönheti, az én impresszióm szerint, nagy terjedését. Nem látom azonban, hogy pozitív mentő gondolatok terén valamit produkált volna, az az érzésem, hogy inkább hangulat, mint program és puszta hangulatból politikai pártok sokáig nem egzisztáltatnak. Mindezek a jelenségek csak arra mutatnak, amire már a parlamentarizmusra vonatkozó fejtegetéseimben céloztam, hogy az emberiség nem találja meg a helyét azokban az uj problémákban, amelyek reázudultak. A háborus négy esztendő az általános fejlődés és átalakulás tempóját ugy gyorsította, hogy a tudás és gondolkodás nem volt képes épp oly gyorsan érlelődni. Innen van az általános zürzavar és a helyzetnek veszélye, amely itt-ott palliativ megoldásokat érlel a gyökeresek fölismerésének hiányában.

A beszélgetés végén fölvetettük a szovjet ötéves programjának és az ezzel járó óriási veszélyeknek a problémáját. Apponyi Albert gróf valósággal drámai erővel hangsulyozta, hogy az orosz bolsevizmus ellen a világ minden államának frontba kellene állania. Fanatikusan hiszi, hogy ez tömegnyomoron és gyilkosságokon alapuló rendszer belső hatóerők következtében fog összeomlani és rendkívül sajnálatosnak tartja, hogy a nyugateurópai hatalmak kormányai közül vannak többen is olyanok, amelyek ennek a kártékony és veszedelmes rendszernek a fönmaradását üzleti vagy politikai lehetőségei miatt támogatják.

- A bolsevizmus diktaturája éppen olyan veszedelmes, mint a cárizmusé volt! - mondja Apponyi Albert - és föl kell végre ismernie az egész nyugati civilizációnak azt, hogy a szovjet mindnyájunk közös ellensége.

...Valami szomoru rezignáció csendül ki gróf Apponyi Albert hangjából, amikor a bucsu pillanatában megjegyzi: Ha harminc évvel fiatalabb volna, akkor, talán lenne kedve a magyar belpolitika frontján harcrakészen sikraszállani, de most már nem nagyon érdeklik a politika kis guerillaharcai…Végigsimitja széles homlokát, ismét az iróasztalhoz ül és folytatja ott, ahol elhagyta: régi beszédeit gyüjtögeti, országos sikerekkel váltakozó csatavesztések el nem fakuló lapjait szedi kötetbe az örökifju nagy magyar államférfi.

Vásárhelyi Gyula