Csontváry -Kosztka hagyatéki kiállítása

1930 | December

Az Ernst-múzeum jól tette, hogy bemutatta Csontváry-Kosztka Tivadar műveit. Életében csak különös félbolondnak tartották ezt az excentrikus embert, aki büszkén azt hirdette magáról, hogy minden nagy művésznél különbet alkotott.

Változnak az idők, az emberek újra és újra átvizsgálják képzőművészeti meggyőződéseiket és egykor őrültnek tartott festőket rajongva ünnepelnek: az igazságszolgáltatás divattá vált. Csontvárynak is akadt felfedezője, aki nyolc évvel ezelőtt egy számos képpel ellátott könyvecskében melléje állott és lelkesen, bár kissé zavarosan mutatott rá arra, hogy Csontváry a posztimpresszonisták egyik legkiválóbbika volt. Állításait a nagyrészt tökéletlen reprodukciókból bajos volt ellenőrizni.

Most azonban elénk jutott a szerencsétlenül hányódó festőnek majdnem egész életműve és amint az ilyenkor történni szokott, a felfedezés öröme némelyeket túlzásra ingerelt, így aféléket olvashattunk ujságjainkban, hogy az újabb magyar festészet egyik legnagyobb posztimpresszionista tehetségét hagytuk elkallódni.

Erről szó sem lehet. Akármilyen érdekesek is Csontváry képei, nem bizonyítják zsenialítását. Legtöbbjük csak vergődés. Igaz, hogy nagy, sőt a legnagyobb célokra irányuló, de mégis csak vergődés, mely távolról sem ér el annak a van Goghnak közelébe, akit véle kapcsolatban ma szívesen emlegetnek. Van Gogh egy teljesen befejezett, következetes stílushoz jutott, hallatlanul különálló és szuggesztív egyéniséggé fejlődött, ami szegény Csontvárynak soha sem adatott meg. A kifejezés biztosságát majdnem mindig nélkülözte. Legtöbbnyire volt benne valami imbecillis, ami megakadályozta abban, hogy néha erősen elinduló lendülete úgy is fejeződjék be.

Ezen a hagyatéki kiállításon alig van két-három képe, mely önmagának ellent ne mondana. Nagy vágyaknak és a festeni nem tudásnak furcsa keverékei; egy bogarasan különcködő és tudatlan ember gyorsan elerőtlenedő erőlködései. Primitivitásuk pedig nem az ösztönszerűen vagy akár tudatosan megnyilvánuló új egyszerűségnek vágyából, hanem legtöbbnyire tehetetlen ügyetlenkedésből születik, tehát nagyon távol esik az európai expresszionizmus stílusától.

Az a nyugtalansága pedig, mellyel egész Európát bevándorolta és a Keletre is elvetődött, nem egy mindent felmarkoló alkotóerő csapongása volt, hanem sehol meg nem található önnönmagának nyugtalan hajhászása. Ugyanez az elégedetlenkedés okozta vásznainak szörnyű nagy méreteit is, melyeket megfelelő erővel sohasem tudott összefogni.

De minden fogyatékossága, minden együgyűsége mellett volt benne valami tiszta, megható fanatizmus, volt valami a Sisyphusok lelkéből, akik egész életükön át hiába próbálnák a nagy sziklát hegyre gördíteni. Valami tiszteletreméltó rajongás, amely azonban csak nagy ritkán szabadította fel lelkét annyira, hogy kerekdeden és következetesen mutassa meg azt, amire gyakran elvakuló lelkével állandóan vágyódott.

Amikor Csontváry önmagával és környezetével vívódott, egyrészt az üres atelierrealizmus, másrészt az impresszionizmus uralkodtak. egyikük sem volt monumentális, őt pedig nagy és monumentális feladatok talajában folytonosan egy nagy életérzés gyötörte. Ezért hatalmas képeket akart alkotni, amikbe beléöntse lelkének rejtett kincseit és kitárja bennük nagy sóvárgását a végtelen felé.

A baj csak az volt, hogy az érzésen kívül alig volt egyebe, mert erőtlen képzeletével nem tudta azt kifejezni. A müncheni realizmusból indult ki, végül a német gondolati szecesszió harmadlagos eredményeit is megsejtette, de ez a stilizálás és a tétován naturalista megfigyelés legtöbbször zavarosan keveredtek össze képein. Kevés festménye sikerült, melynek egységes stílusa volna, mert hiszen a puszta ügyetlenkedés még nem jelent stílust. Igen ritka pillanatokban azonban túlnőtt lelki zavarain, és ilyenkor megesett, hogy közelebb jutott nagy vágyaihoz.

Erről a kiállításon különösen két festménye tanuskodott. Az egyik "Libaboni cédrus" a másik "Zarándoklás a cédrusokhoz." Mindkettő érdekes emléke, sóvárgó hangulatának. Ezzel a két képével Csontváry A XIX. századvég magyar festészetének javához, de nem legjavához sorakozik, mert ezek sem nyujtják egy spontán teremtőerő hatalmas megnyilatkozását, hanem csak olyan alakítást adnak, mely egy közvetlenül teremtett, egyéni formákban kifejeződni nem tudó érzésvilágot mások formáiba, még pedig az akkori müncheni grafika ama kifejezéseibe burkol, melyeket Jugend-stílus név alatt szoktak összefoglalni.