Artista = színpadi művész; a latin népeknél ez a szó máig megőrizte eredeti használati értelmét s csak mifelénk korlátozták, önkényesen, a cirkuszi és varieté-mutatványosra. Egykor ezzel a kifejezéssel illettek vásári kóklert s drámai művészt, tragikus színészt és hátramozdító bohócot. Hiszen régen, a színjátszásnak boldogabb korszakaiban, a testi ügyességét bemutató művész még nem különült el az értelmi eszközökkel dolgozó színésztől. S nem úgy volt, mint ma, a színjátszásnak e sorvatag korában, hogy par excellence érzéki művészetüket művelő színészeink nem tudnak bánni a testükkel...

A japáni színház előadása felidézte nekünk a színjátszásnak azt az ősi s igazabb állapotát, melyben a színész még "artista" is. És emlékezzünk csak reá a japáni kardnyelők, késdobálók, tűzevők mutatványaira: vajjon nem ugyanaz a merev hősiesség, izmotmegfeszítő elszántság, macska-sunyítás és leopárd-elegancia tükröződött-e arcukon s testükön, mint most, mikor nem kócot ettek, hanem lovagi becsületet, szerelmet és halált ábrázoltak?

A testtel való kifejezésnek nincs határa: az egész világot át tudja karolni. Egy salto mortalet leső tömeg irtózatos feszültségében ugyanoly indulatok füllednek, mint mikor egy tragikus színjáték eléri csúcspontját. S az eszményi színház talán az volna, amelyik a tragikumot halálugrással bírná ábrázolni...

Egyik darabjukban a japánok legendás görbe kardjukkal vívnak. Eszményien kidolgozott küzdelem ez és sűrített művészi ábrázolása egy tömegmérkőzésnek: gyönyörű sportteljesítmény s egy roppant teátrális feszültség levezetése. Ez a mozzanata játékuknak nemcsak lélegzetfojtóan izgalmas, de majdnem fenséges.

A japáni színháznak (s vele minden keleti színháznak), amely évszázadok óta, hűségesen őrzi hagyományos játékformáit, itt van az erőssége a mi "differenciált" színjátszásunk fölött: az érzéki megjelenítésnek ebben a vehemenciájában, amely esztétikus eszközökkel tud vad izgalmakat kelteni egy nézőtömegben. Az európai embernek egy boxmérkőzés aljasságába kell alábuknia, hogy hasonló tömegextázis részese lehessen, mert az ő mai színháza már csak kicsinyes idegborzolást nyujt...

A japáni színház még prae-dramatikus korát éli s talán örökké megmarad annak, ami ma. Nincs japán dráma, a japáni - ez a vallásalkotásban nem nagyon magasröptű nép - a drámaformálásnak még addig a kezdetleges fokáig sem jutott el, mint a buddhista India. S színpadi kultúráját bizonyára éppen ez teszi oly elragadóan elvenné. Mi itt maradtunk dráma nélkül s olyan színházzal, amely egész szervezetét a drámáihoz idomította; elröppent belőle a lélek és maradt egy céltalan hüvely.

Ma az európai színház keserves verejtékezéssel keresi a módját, hogy dráma nélkül meg tudjon élni. S amit ma Európa-szerte elmélete szűrőjén keresztül, mintegy laboratóriumi kísérletezéssel, - hol a szinház ősi gyökereit a táncban keresve, hol az emberi test "biomechanikai" törvényeiből elindulva - lelkendezve keres a színház, azt ezek a japániak magától értetődő fölénnyel varázsolják elénk.

A japáni színház egy európai vágyálom testetöltése... Tiszta "entfesseltes Theater"  Sűrítés és absztrakt játékosság minden moccanásuk, táncos lebegés és gyermetegül kihegyezett páthosz. S az életérzés, amin ez a játék épül, mégis: telivér realizmus, hol vad, hol idillikus, hol adomázó emberábrázolás. Talán tőlünk elütő testalkatuk s mozgás-beidegzettségük alkalmasabbá is teszi őket az ilyen színjátszásra...

Mi európaiak olyasfajta érzéssel kísérhettük szép játékukat, mint ahogy egy fáradt arisztokrácia pillant alantjáróbb, de spontánabbul élő fajták megnyilatkozására... A mi szellemünk gyermeke az Oedipus király; de övék a lebegő test ünneplése, a gáttalan izgalom, az igazabb színház...