A mozifrontról nincs örvendetes hadijelentés. Ez az a csend, amelynek nem örül senki sem. A tarka plakátharc szünetel s a transzparensek egyáltalán nem akarják egymást tulvilágítani. Ma nem vetekszenek „filmóriások” „verhetetlen slágerekkel”, ma nincs „bombasiker” és nincs „felülmúlthatatlan attrakció”.

Az ötletes kínálatok úgyszólván elhallgattak s bizakodó lendülettel senki sem üti a hangos reklámdobot. Valószinüen sulyos anyagi meggondolásokból. De, mint üzleti politika, ez a hirtelen elhallgatás mégis csak a legszerencsétlenebb. Amíg életképesség van egy szórakozási intézményben, nem szabad elkedvetlenedést mutatnia, mert akkor hogy várhatna kedvet a közönségtől?

A félig lehuzott redőny alá csak ritka vevő bujik be  s amelyik kávéház eloltja kirakatlámpáit, oda nem mennek feketézni a vendégek. A kedvezőtlen konjuktúrát jobban kell győzni taktikával és idegekkel, ha azt akarjuk, hogy csak átmeneti legyen. S örvendezése annak lesz, aki legkevésbé mutatott kelletlen arcot…

Mindjárt az első film, amelyről itt be kell számolnunk.

Byrd délsarki expediciója

Remek film. De a félárbócra eresztett reklám nem hivta föl rá kellőképp a közönség figyelmét. A publikum igen nagy rétege nem is sejti, milyen értékes látnivalót mulaszt el, amikor nem tudván a film létezéséről, nem nézi azt meg. Pedig ez az a filmtipus, amelyért (ha semmi egyébért nem) érdemes volt a filmgyártást föltalálni. Ez az a film, amely millió giccs és hazugság és ponyva után igazolja a mozgókép fölbecsülhetetlen jelentőségét. Egy darab tegnapi- mai történelem. Nem a háboruk és gazdasági csődök világtörténelme, de az emberi tehetségé. Az emberi lángelméé, amellyel megnyergeli a világür hullámait: a rádiót! Gépszárnyakat növesztett magának, olyan vakmerőket és mégis biztonságosakat, hogy ime kétszáz Fahrenheit fok hidegben föl mer emelkedni négyezer méter magasba és tizennyolc órán átröpüli a Halál jégországát, a Déli sarkot.

S amikor a röpülőgép s a rádió segitségével hatezerévi kultúra után először szeli át az Antarktis birodalmát, már ott van a számára ugyancsak segitőtársul a filmvevőgép, hogy embermilliók számára lerögzithesse a példátlant, az elérhetetlent, amit halandók közül csak kettedmagával látott. Igen, ez film! A legbátorítóbb és fölemelőbb, hogy valaha még hihessünk az Ember nagyszerüségében… Még egy kép megy, ugyszolván titokban ezen a héten. Szó sincs róla, nem lehet a Byrd –expedició filmjéhez stilusban és jelentőségében hasonlítani. Egy napon se megemliteni: de azt  a fojtogató elhallgatást, amelyben részesítették, nem érdemli meg.

A mongol és a táncosnő

Érdekes, mert két igazi mongol a főszereplője, Inkisin és „Kiki” megkapó szinészek. Egyszerűek és majdnem romlatlanul ázsiaiak. Persze, arról ők nem tehetnek, hogy a film kevés cselekménnyel talkienak készült, mire itt némán adják: s elmaradt a beszéd és a cselekmény. A németnyelvű, „Berlin W.” márkáju matrózdalokról sem ők tehetnek, amelyek zavarnak a marseille-i bárban vagy az exotikus miljőben… A hét harmadik uj filmje azonban teljes igazsággal megérdemli, hogy agyonhallgassák. Sőt...

A házasság vására

Azt érdemelte volna, hogy egyáltalán be se mutassák. Minek, minek, minek?