A termelés minden ágában, a közerkölcsökben és a közfelfogásban: az egymásra tornyosuló válságok tajtékzó hullámai között fuldoklunk. Válságban a középosztály, válságban a birtokosság, válságban a lateiner, a kisgazda, a földmunkás és ipari társadalom. Nincs olyan területe a nemzeti életnek, amelyet el ne öntött volna az áradat, amely ne érezné az idők irtózatos sulyát.

Néhány hét óta ujabb válságról irnak és beszélnek világszerte: a parlamentárizmus válságáról. Az olasz, jugoszláv, török, spanyol kormányzati rendszer után most a német népképviselet is szakadék szélén tántorog. Valljuk be: a mi parlamentünk tekintélye és népszerüsége sem állta töretlenül az elmult másfél évtized megpróbáltatásait.

Az utóbbi években pedig, fájdalom, a magyar törvényhozásról is kezdenek lepattogni az élettel való összefüggés kapcsai. Élet és parlament nálunk már-már nem azonos, hanem eltérő, sőt ellentétes fogalmak. Meggyőződésünk, hogy a magyar nemzet elsőrendü életszükséglete a parlamenti intézmény, a nemzet élettevékenységének éppen olyan fontos és nemes szerve, mint a vérkeringésnek a sziv. A parlament alkotmányos országban ugy a hatalomnak, mint a hatalmaskodásnak korlátja. A parlament is viseli a felelősség egyrészét, hogy némely tisztviselők felelőtlenül garázdálkodhattak és garázdálkodhatnak itt, megkárosítva a közvagyont és mély sebet ejtve az ország becsületén.

Az emberi gyöngeségen, hitványságon és a romboló közszellemen kívül bünös ebben a parlamenti életnek az a nyomoruságos elernyedése, amely lépten-nyomon tapasztalható. Sok a szolga és nagy a szolgaság. A egyéni függetlenség önérzete lassan elsorvad a magyar társadalomban. Ennek a szomoru képnek a tükre a parlament, a sajtó és a közvélemény.

Mi a tanulság? Meg kell óvni ezt az intézményt a megaláztatások hosszu sorától, amelyben része volt és része van. Különben a parlamentáris rendszer válsága nálunk is bekövetkezik.