Kultuszminiszterünk vasárnapi cikkében óva inti a magyar társadalmat attól, hogy az életben való boldogulását azonosítsa a közalkalmazásbalépéssel. A miniszter ur aggodalmait osztjuk, sőt meg is szoroztuk azzal a szentenciával, hogy egy ország közadójából ugyanazon ország népét eltartani nem lehet. A polgárság teherbíróképességének hurjai már ma is a végsőkig megfeszültek, szinte félni kell az elpattanásuktól.

A közelégületlenségnek az általános lerongyolódás mellett egyik főoka éppen az, hogy az 1300 milliós költségvetésből kereken 750 milliót fordít az állami alkalmazottaknak javadalmazására. Örülünk, hogy ezt az életveszélyes helyzetet Klebelsberg gróf egy sebésztanár nyugalmával mérlegeli és nyiltan kimondja, hogy a ma felnövő generáció közalkalmazásba csak elenyésző számmal juthat be.

A kultuszminiszternek most már, hogy a diagnózist ily bölcsen megállapitja, országgá kéne hirdetni a patikaszert is. Mert katasztrofális a betegség, kegyelmes urunk, nőttön-növő ragály pusztítja a magyar értelmiséget.

Nemcsak nálunk van igy. Elismerjük; világjelenség a munkanélküliségi világjelenség az elszegényedés, világjelenség a termelési ágak válsága. De a világ politikai hatalmasságai, a szellemnek és a tudásnak géniuszai azon törik a fejüket, hogy az intelligencia tömegsirjaiból, a civilizáció földrengéséből megmentsék, ami még menthető. Nálunk utat, irányt, igazságot, életet nem mutat senki, nálunk fásult vagy magabizott fatalizmussal nézik az enyészetet. A kultuszminiszter elött sem titok, hogy az országban töb mint huszonötezer a szellemi munkanélküliek száma, hogy diplomás mérnökök gépkocsi- és villamosvezetői, hogy orvosok ápolói, kórházdijnoki és szolgai, hogy ügyvédek ügynöki és cimirói, hogy vegyészek gyógyszertár-laboránsi és csomagolói, hogy gazdászok mezőőri és kertészmunkási állásokért instanciáznak és járják le a lábukat.

A miniszter válasza mindezekre az, hogy a nagyobb tudás nem nehezíti meg a létért való küzdelmet, ellenkezően, megkönnyíti azt. Megdönthetetlen igazság. De, fájdalom, a legujabb korunk története azzal a tanulsággal is szolgál, hogy a legnagyobb politikai veszedelem az értelmiségi pályákra tóduló és ott elhelyezkedni nemtudó diplomás társadalom lappangó elkeseredése és elégületlensége.

Itt a diagnózis tehát, de hol az orvosság? Mi irunk receptet és ajánljuk a tisztelt kormányzat figyelmébe.

Huszonnégy óra alatt rendeleti uton szüntessék meg az álláshalmozásokat, legalább az állami adminisztráció és a közadókból fizetett jövedelmek minden ágában. A bank, gyáripar, az ingó és ingatlan tőke egyetlen példátadó és könyörtelen elhatározásnál törölje el a munkanélküli jövedelmeket.

Ne arathasson itt senki anélkül, hogy vetett volna!