Művészeti életünknek forradalmai jó egy pár évig alig juthattak közönségünk elé, mióta a Helikon s a Belvedere megszüntek. Szerepüket a Tamás galéria vette át, amely egymásután ismertet meg érdekesebbnél érdekesebb képzőművészeti újságokkal. Ezek közé kell a nagyközönség szempontjából számítani Bortnyik Sándor festményeit is, mert ezt a művészt nálunk inkább csak azok ismerték, akik a legújabb művészi törekvéseket maguk is szolgálják, vagy közvetlenül figyelik, tehát írók, művészek.

Ennek az elhatároltságnak természeten maga Bortnyik is oka, mert mindig nagyon messzire járt a kenyérkereseti művészipar kitaposott útjaitól, sőt művészete is olyan, hogy aligha válhatik bármikor is szélesebb körök kedvencévé.

Ez a kiállítása nyolc év munkásságából van ugyan összeválogatva, de túlnyomó részben konstruktivista korának műveit tartalmazza - Bortnyik valamikor a ma legizgatottabb expresszionistái közé tartozott, akik a Ma cimü folyóirat körül csoportosulva, megkülönböztetésül aktivistáknak szerették magukat nevezni. Azoknak tehát, akik e korára még jól visszaemlékeznek, jókora meglepetésszámba megy a mai Bortnyik Sándor, minden ízében tartózkodva számitgató művészetével, mely most már az úgynevezett konstruktivizmus szférájába esik, még pedig annak leghűvösebb megnyilvánulásaival rokon.

Ez a művészet nem olyan érzéki élményeken épül fel, amilyeneket a naturalizmus és impresszionizmus korában megszoktunk. Majdnem teljességgel hiányzik belőle mindaz, amit a festőiség jellegzetes tulajdonságainak szoktunk tartani, nincsen erős érzelmi háttere, valami mélységes kiábrándulást feltételező, száraz józanság van mögötte. Amit a multból átvesz, alig több, mint a térnek erős kihangsúlyozása, de nem levegőperspektiva, tehát nem színek segítségével, hanem mérnöki rajzok pontosságára emlékeztető geometriai vonalperspektivával.

Ebbe a hideg sémába állítja bele erősen elvont tárgyait, melyek majdnem teljesen elveszítik érzéki testiségüket, hogy azt valami geometriai és gépszerű megjelenéssel cseréljék fel. Mintha a robotosak világának gramm- és centiméterteljesítményre kiszámított és minden egyénitől megfosztott sablón-világa merevedne elénk, mely szörnyen sívár szükségszerűségével Glatz Oszkár aggodalmait juttatja eszünkbe, melyek a Nyugat hasábjain egy évvel ezelőtt a festőiség halálát siratták és a gépet okolták e nagy pusztulásért. Van ebben a különös művészetben valami ridegség, amely az elmélet kizárólagos uralmát mutatja az érzelemmel szemben, van benne valami elvont kiszámítottság, amely nem vonzó, nem ajándékoz, hanem fenyeget.

De mindenesetre érdekes kísérlet, mely a lelki kollektivizmus álláspontjáról beszél és nem sokat törődik azzal, hogy az legtöbbnyire lelki szegénységet jelent, sőt végződést a plakát ama mindenkihez egyszerűen szóló, stílusában, melynek ma éppen Bortnyik egyik legkiválóbb mestere.