Nem szégyen az rájuk nézve, de annál nagyobb dicsőség, hogy néhány évtized alatt utolérték, sőt részben el is hagyták az állami középiskolákat. A debreceni ref. gimnázium éppen ezért nem érezheti - s mint ezidőszerint való igazgatója az ősi kollégium egyik irodalmi ünnepségén Móricz Zsigmondot üdvözlő beszédében éppen a napokban megmondatta: nem is érzi - magát megbántottnak. A tanárok sem: hiszen az ő érdemük is, hogy egy primitív felszerelésű, ósdi iskolából négy évtized alatt az ország egyik legelső, modern nevelőintézete lett.

A Közlöny levél- és cikkíróinak azonban alkalmasint nem a debreceni református gimnáziumnak és tanároknak a feje fáj, hanem az egyetemes tanárságé, merthogy a darabban a tanárok rajza Ťbántó, romboló torzításť. Gondolom, a Valkay alakján akadtak fönn, ennek a kedves, szimpátikus öreg úrnak a figuráján botránkoztak meg. Mert Valkaynak csúszik ki a száján - egy kissé szenilis őszinteséggel - az a mondat: ŤHál' Istennek, hogy nincsen órámť. Egy sokévtizedes idegölő tanári munkában megfáradt öreg ember szól így.

Ne legyünk, tisztelt Kolléga urak, hipokriták! Amikor 18-19 évvel ezelőtt a tanári szolgálatnak 30-ról 35-re való fölemelése ellen harcoltunk (nézzen utána a dolognak a Közlöny szerkesztője lapjának 1911-es évfolyamában!), éppen mi, tanárok érveltünk azzal, hogy 30 évi becsületes munka úgy megőrli a tanárt, hogy még ha akar, akkor sem szabad megengedni neki a további tanítást. Egyébként is: a bíró örülhet neki, hogy a felperes visszavonta a panaszt, s ezért eggyel kevesebb ítéletet kell mondania; a tisztviselőre nézve sem becsületbevágó dolog, ha egy aktát nem kell feldolgoznia; csak éppen az öreg tanár köteles búsulni rajta, hogy egy órája elmaradt?

Vagy talán a fiatal dandy-tanár figurája az, amely Ťbánt és rombol?ť Móricz Zsigmond itt csakugyan forradalmas lépést tett: a köztudat szerint mi, tanárok, nem pontosan Mangold Béla Kolos receptjei szerint szoktunk öltözködni, s íme, most ő olyan tanárt is színpadra visz, aki túlzásba megy a divatos megjelenéssel. Nem hinném, hogy ez volna az a bizonyos Ťbántó torzításť. (Egyébként a kilencvenes évek elején jónéhány olyan fiatal tanárt ismertem magam is, aki az akkoriban divatos dandységnek nem is típusa, hanem prototípusa volt.)

Mert a többi tanár-szereplő csakugyan nem provokálhat senkit. Sem a régivágású, derék igazgató, sem a - csak a tanáriszékben szereplő - néhány idősebb tanár, akiknek modelljeit itt, Debrecenben, még sokan ismerik, s a rokonság, a jóbarátok meghatva, de semmiképpen sem megbotránkozva látják alakjaikat a Móricz Zsigmond tollából újraéledni. Hogy az ártatlan lelkű Nyilas Misit majdnem kicsapja a nagytiszteletű és tekintetes tanáriszék? De hiszen minden bizonyíték a szegény fiúcska ellen szól! Tud-e a Közlöny cikkirója arról, hogy a Főméltóságú Királyi Curia is mondott már ki súlyos ítéletet olyan valaki felett, akiről később kiderült, hogy teljesen ártatlan. Csak éppen a tanár nem tévedhet?

Kolléga urak, ne menjünk túlzásba. Éppen elég igazi és egyben igaztalan támadás ér bennünket nap-nap után: ne csináljunk tehát műsérelmeket, s ne érzékenykedjünk ott és akkor is, ahol és amikor senki sem bántott bennünket. Tréfából időtöltésből nem okos dolog farkast kiáltani.

Eötvös ŤA falu jegyzőjéť-ben a magyar vármegyét úgy festette le, hogy abban körülbelül csak egyetlenegy becsületes ember él: Viola, a - rabló. Nem tudok róla azonban, hogy az írótól Ťtompítástť követelt volna a magyar vármegye. Pedig Eötvös a maga korának vármegyéjét állította pellengérre, nem a negyven évvel azelőtti közigazgatást. Az írói, a művészi szabadságot ugyan respektáljuk mi, tanárok, legalább annyira, mint a száz évvel ezelőtt élt szolgabírák!