A Képzőművészek Új Társaságának tárlata a Nemzeti Szalonban inkább kollektíve hat kedvezően, mint külön-külön egyes darabjaival. Kiállítóinak legtöbbje jobban szerepelt már más alkalmakkor, viszont kétségtelen, hogy az együttes hatása friss és üdítő.

Arról beszél, hogy van egy törekvéseitől el nem tántorítható jókora festő- és szobrász-gárdánk, amely nem ismer megalkuvást, nem alacsonyodik le a jómódú lelki-proletár megelégedéséhez, nem simul a kiállításainkba mindinkább beleavatkozó és megbízásokkal üdvözítő hivatalos akarathoz sem, hanem fanatikusan keresi önnönmaga kifejezésének új és őszinte útjait. De nemcsak szenvedélyesen, hanem friss és erős tehetséggel is. S ha becsületes és friss törekvéseik néha nem is válnak sikerült alakításokká, még tévedéseik is rokonszenvesebbek a lélektelen ügyeskedés, vagy az epigonkodás sivár mesterkedéseinél.

Berény Róbert, Kádár Béla, Egry József, Bernáth Aurél, Szobotka Imre, Ziffer Sándor, sőt még Szőnyi István sem adnak a kiállításon valami újat és többet már ismert egyéniségükhöz, sőt egyikük-másikuk magamagát nem is éri el.

De meglepő erővel és befejezettséggel magaslik ki eddigi színvonala fölé Bornemissza Géza, aki finomságait szép csendéletén zárt erejű kompozícióvá foglalta, össze. Félig szőttes, félig mézeskalácsos, népieskedő primitívségében még következetesebb lett Pekáry István, a monumentális egyszerűséghez valamivel közelébb jutott virágcsendéletén Járitz Józsa; szineiben áttetszőbb és könnyedebb lett de összefoglaló erejében vesztett Czigány Dezső.

Az építészeti részben Kozma Lajosé az elsőség, nemesen egyszerű tervei harmonikusan szépek, míg Ligeti Pál útmutatónak késszült villája csupán ötleteskedő és esetlen.

Új tehetségek inkább a szobrászati részben jelentkeznek, akik Csorba, Medgyessy mellett is jól megállják helyüket. Legtöbben stilizálók, akik szabadulni igyekeznek az üres akadémiai naturalizmustól és a benne lappangó barokoskodástól. Közülük Vilt Tibort, Székessy Zoltánt, Mészáros Lászlót említjük.