A nagyvárosok kanálisait valami romantikus titokzatosság veszi körül. Párizs, London és New-York csatornáiról regényeket írtak s Budapest közönsége is felfigyelt már néhány olyan esetben, amikor az üldözőbe vett betörő vagy másfajta bűnöző bebújt a kanálisnyiláson s valahol a Dunánál bujt elő, ott, ahol az egyes gyűjtőcsatornák beletorkollnak a nagy folyamba.

Az ilyen szórványosan előfordult esetek azonban csakhamar feledésbe merültek s a főváros milliónyi lakosságának alig is van fogalma arról, hogy milyen a pesti főcsatorna, milyen érdekfeszítő csónakon végighajózni a Nagykörút alatt!

Első hallomásra szinte hihetetlenül hangzik, hogy a körutak alatt csónakázni lehet, hogy akár gyalogszerrel, akár vizijáróművel huszonhárom kilométernyi utat lehet megtenni a nagy kanálisban, a föld alatt….

Pedig ez így van. A véletlen vezetett rá erre a szenzációs lehetőségre s úgy tudom, hogy én voltam az első magyar újságíró, aki az elmúlt nyáron vascsónakon hajókázott végig a földalatti folyón, a sötét boltívek alatt, a bizonytalan színű, zavaros, de gyorsiramú víz szürke tükrén. Ez a földalatti expedíció annyira érdekes volt, leírása nemcsak időszerű, de tanulságos is.

A körutak hosszában, a sok hirdető-oszlop között fel sem tűnnek azok a hatszögletű vasházikók, amelyeken keresztül le lehet jutni a gyűjtőcsatorna belsejébe. Egy ilyen lejárónál rámborítottak egy vízhatlan vászonköpönyeget, kinyitották a kulcsrajáró ajtót s a különös expedíció megindult a tekergő vaslépcsőn a föld alá. A csatorna néhány állandó munkása nagy, térdenfelüli gumicsizmákban előttem jár, kezükben acetilenlámpa, amelynek fénye a sötétség növekedésével egyre hatásosabbá válik.

A nyirkos, szellőzetlen pincék dohossága száll föl alulról, azt azonban csakhamar megszokja az ember s néhány perc multával már nem is érzi azt a szagot, amely először vissza akarta riasztani a vállalkozástól. Téves tehát az az elképzelés, hogy a kanálisban valami irtózatos bűz fogadja az embert, ami persze nem jelenti azt, hogy itt lenn valami nagyon kellemes, ozóndús volna a levegő!

A vas csigalépcső tekerőzve ereszkedik a mélységbe s néhány méternyire a kocsiút széle alatt egy szűkebb, boltozatos folyosóba nyílik. Ez az élére rakott téglákból ágyazott folyosó még mindig lejt, míg végül főcsatornában ér véget.

Ahogy ide leérkeztünk, mindkét oldalról mély sötétség vett körül t a szennyvizlevezető főcsatorna alagútja csak néhány méternyi hosszúságban mutatja meg magát, éppen csak annyira, amennyire a kézilámpák fénye rákényszeríti. Azontúl megmarad a titokzatos tömegnek, amely igyekszik a maga rejtelmeit eltakarni a betolakodó elől.

A lámpa fénye azonban néhány méternyi körzetben világosságot áraszt s előttem áll a hatalmas alagút, amelynek közepén betonágyban, gyors iramban száguld a zavaros, sötétszinü szennyvíz, mindkét oldalán 80-80 centiméter széles, beton gyalogjáróval. Ezen a keskeny, víztől el-elborított kis ösvényen végzik munkájukat a csatornamunkások, akik állandóan halásszák ki a vízből az úszó, nagyobb tárgyakat.