Hajának merev, makacs növésével, tatárosan ferdemetszésű szemével, egyenes szembenézésével, férfiasan erélyes hangjával, egész lényével Rassay Károly rádiktálja az emberekre a maga meggyőződését. Rózsadombi villájának nagy terraszán szinte koppannak a szavak, amikor nyomatékkal mondja:
- Hogy milyen érzéssel, tervekkel indulok az őszi politikai kampányra? Hm!

A fehér nádkarosszék, amelyben Rassay ül, hirtelen mozdulat alatt megreccsen. Cigarettára gyujt és elfujja a füstöt. Ilyen apró gesztusokban is vehemens…) De a szava higgadt meggondoltsággal hangzik:
- Ha erre őszintén felelnék, az nagy baj volna. Inkább megkerülöm a kérdést és azt mondom: ilyenkor minden országban már tájékoztatták a közönséget, milyen őszi kampányt tüzött programjára az induló parlamentáris élet. Ez a program ilyenkor már blankettákon, sémákon, ankéteken, sajtómegvitatásokon ment keresztül. Itt senkinek halvány fogalma sincs, mi lesz az őszi kampány! Ami előjele annak, hogy komoly, mélyreható törvényreformokról szó sincs. Előrelátható, hogy majd előkeresik – a képviselők mentelmi ügyeit. Nálunk a parlament működése ugyanis egyenes arányban áll a képviselők bünözési hajlamával – ez pedig nem ok, hogy az ember reményteljes érzésekkel induljon neki az ősznek.

Keserű íz van szavaiban. Az erélyes száj körül barázdát vés a pesszimizmus, amelytől ez a javakorbeli férfi és fiatal politikus minden sugárzó tettvágya mellett sem bír szabadulni. Szinte idekapcsolódik a gyors kérdés: - Milyennek látja a demokratikus átalakulás eshetőségeit?

- Sajnos, ennek az átalakulásnak lehetősége a parlementáris viszonyok miatt nem mérhetők le azzal a mértékkel, amely alkalmazható volna egy parlamentáris államban. Parlamentáris államban az átalakulás lehetősége egyetlen föltételtől függ: kivánja-e a közvélemény az átalakulást vagy sem? Amelyik pillanatban kivánja, abban a pillanatban automatikusan végbemegy. Nálunk a demokratikus fejlődés alatt azt értjük, hogy az ilyen kívánság kifejezése és érvényesülése lehetővé tétessék. Másutt az antidemokratikus kormányzattal szemben a demokratikus közvéleménynek és az ellenzéknek a föladata, hogy alkotmányos eszközökkel megbuktassa a kormányt és helyébe demokratikus kormányt teremtsen.

Nálunk az ellenzéki harc a mai viszonyok mellett, fájdalom, csak arra irányul, hogy a korlátlan hatalommal rendelkező kormányt az irányváltoztatás szükségességéről meggyőzze és igy elérje azt, hogy valóban irányt változtasson.

Természetesen, hogy ez a helyzet homlokegyenest ellenkezik a parlamentáris kormányzat gondolatával. Ebből a groteszk helyzetből származnak azután az olyan komikus fordulatok, mint amilyenek legutóbb is tanui voltunk a Baltazár-Mayer-féle tárgyalások alkalmával. A demokratikus átalakulás eshetősége ebben a percben – ha egy forradalmi átalakulás lehetőségét elutasítom magamtól – kizárólag attól függ, hogy gróf Bethlen István mikor lesz hajlandó levonni ebben az irányban azokat a konzekvenciákat, amelyeket a jelenlegi külpolitikai és belső gazdasági helyzet egy a mánál messzebb tekintő államférfi számára parancsolólag előír.

Leszállt az est, a Margitszigetszigettől majdnem Csepelig s a Gellérthegytől a Várhegyen át egész a Jánoshegyig ívelő panoráma, amely innét a terraszról látható, most már kigyulladt lámpái ezreivel viszi távolba a tekintetét. A most öntözött kert lábunknál domboldalba vájt terraszairól friss virág- és földillatot küld hozzánk. („Rózsáim és dáhliáim vannak” – beszéli Rassay, akinek nincs kertésze, maga gondozza kertjét. - Ma olvastam a „Times”-ban, hogy megalakult az angol dáhliakertészek ligája… Ez a virág most nagy divat, de az én gyerekkoromban az ősét még györgyikének, georginának hívták. Azóta annyit nemesítettek, furtak-faragtak rajta, amig csak dáhlia nem lett belőle”…) Ezek itt közbeszurt, elejtett mondatok. De ebben a házban mégis a politika legfőbb téma:

- Lehet-e arra számítani – kérdezem - , hogy azok a politikusok, akik pártonkívüli ellenzékiek, végre szövetségre egyesülnek?

- Ez a kérdés – feleli Rassay – nem tulzott jelentőségű és bizonyos tekintetben anakronizmus abból az időből, amikor a politikai helyzetet a parlament folyosóján szövögetett intrikák, csoportosulások, blokkok, disszidálások segítségével akarták megoldani. A politika ilyen kaszinói metódusai aligha hatásosak. Azzal, hogy a parlamentben 8-10-15 különböző fölfogásu képviselő összeáll, még a helyzetet megoldani nem lehet. Nem a parlamentben kell megteremteni az egységet, hanem magában a társadalomban! Ehhez pedig nem elegendő a legutóbbi erőszakos választások után parlamentbe bejutott és elenyésző töredéket alkotó ellenzéknek egy erőszakolt pártkeretbe való összefoglalása. Ez épp ugy nem fejezné ki az ország ellenzéki fölfogását, mint ahogy a kormánypárt nem képviseli az ország igaz akaratát. Uj eszközökre van itt szükség, hogy a parlamentarizmus mai válságából kikerülhessünk.

Jobbról és balról bölcsességgel és áldozatkészséggel meg kell teremteni azt a politikai platformot, amely egy nagy, haladó politikai program alapján összefoglalni képes a polgárságot. Hogy mi volna ez a program? Ez adva van azokban a nyilatkozatokban, amelyeket lord Rothermere, aki távol a belső politikai villogásoktól, pártszempontoktól és egyéni érdekektől, több ízben körvonalazott. Ha ilyen egyszerü a kérdés, hogy miért nincs eddig megvalósítva, arra csak azt feleltem: lord Rothermere távol van, de a jelenlegi politikai tényezők éppen nem tudják emancipálni magukat a villogásoktól és pártszempontoktól.

- És vajjon nem gondolja-e, hogy lehetséges olyan politikai csoportosulás, ahol a pártkereteket nem érintve, minden becsületes ember egyesül köztisztaságért és köztisztességért?

- Erre a kérdésre azt hiszem, az összes politikai pártok és még inkább az egyes politikusok egyhangu igennel felelnének. Mindegyik büszkén hivatkoznék arra, hogy a közéleti tisztaságrét folyó harc politikájának és közéleti müködésének legfőbb programját alkotja. Ez azonban hipokrizis, mert ha ez valóban igy volna: tárgytalan volna e kérdés fölvetése, márpedig, hogy nem az, hanem az ország közéletének legégetőbb problémája, azt mindnyájan tudjuk, akik kapcsolatban állunk a valóságos élettel. Napról-napra látunk olyan jelenségeket, amelyek közül egy is elég lett volna – még csak egy évtizeddel ezelőtt is – hogy a legnagyobb izgalmat váltsák ki az országban. Ma már annyira hozzászoktatták a közvéleményt ezekhez a botrányokhoz, hogy fásultan halad el mellette, mert tudja, nem bukkanhat föl oly botrányos eset, amelyre a legközelebbi 24 óra rá ne duplázna. Nem elvi kijelentésre van tehát szükség a közéleti tisztesség kérdésében, hanem gyökeres rendszerváltoztatásra és mindenekelőtt szabad sajtóra és esküdtszékre, amely a történelem tanulsága szerint egyetlen orvosság a korrupció kiirtására és megelőzésére.

- Mi az ön véleménye a gazdasági helyzetről, amelyről Bethlen és minden gazdasági miniszter azt ígérte, hogy ősszel javulni fog?

- Az a kérdés, mit értenek gazdasági helyzet javítása alatt? Komoly kiküszöbölését-e azoknak az okoknak, amelyek az általános és rajtunk kivülálló világgazdasági jelenségek mellett a magyar gazdasági helyzetet sulyosbítják, vagy pedig pillanatnyi megkönnyítését a nehéz megélhetési viszonyoknak. Az utóbbi érthető azáltal, hogy ujabb kölcsönök fölhajszolásával, közmunkák végzésével sikerül ujra munkaalkalmakat teremteni. Ebből a szempontból megkönnyebbülés áll be annak a pillanatban, amikor sikerül a kormánynak akár közvetlenül, akár az ipar utján ujabb jelentős tőkét szereznie. Hogy ez lehetséges-e, arra az optimizmust hirdető kormányférfiaknak kellenne tettekkel válaszolniok. Azonban az ilyen átmeneti könnyebbülés lényegileg alig jelent mást, mint a beteg fájdalmát csillapító morfiuminjekció.

- Hatása csak addig tart, amig a kölcsön fölhasználása után beáll a további eladósodás és a fokozott kamatterhek reakciója. Komoly gazdasági javulás véleményem szerint csak egy uton érthető el. Ennek az utnak jelzőkövei: rideg takarékosság, az állami kiadások 20-25 %-kal való leszállítása, az állam bevételeinek a termelés érdekébe állított racionális fölhasználása, a meglevő adó- és közterhek csökkentése és igazságos megosztása. Természetesen ezt a programot nem lehet megvalósítani az eddig követett politikával, amely az adócsökkentés és a közterhek igazságos megosztásának gondolatát az egész világ gazdasági fejlődésével szemben, csupán az örökösödési illeték leszállításával juttatta kifejezésre.

Fáradhatatlanul folytatja Rassay:
- Mi a véleményem az ellenzéki szellemről, amely az egész ország publikumát eltölti és amely csak azért nem nyilatkoztatik meg, mert nagyon kevés a független ember? Ugyanaz, mint a levegőben lévő billió elektromos hullámról, amely addig megfoghatatlan és hatástalan, amig be nem szerezzük azt a készüléket, amellyel a hullámokat föl tudjuk fogni és ható energiává változtatni. Amig nincs meg a választóközönség akaratából született parlament, addig ez az ellenzéki szellem hiába van az ország érdekében és legföljebb azt a veszélyt rejti magában, hogy kritikus pillanatban szét fogja repeszteni az állami élet jelenlegi mozdulatlan és megmerevített stukturáját, anélkül, hogy helyére ujat tudna teremteni. Ennek az igazságnak fölismerése elsősorban azok lelkiismeretének lenne föladata, akiket felelősség terhei a mai mesterségesen föntartott helyzetért.

Telefoncsörgés vet véget a beszélgetésnek. Rassayt ülésre hivják. Indulunk a városba. Hátrafordulok, hogy teljes képet kapjak a halványpiros családi villáról, a képekkel teleaggasztott szobák kivilágított soráról…

- A ház nem az én ízlésem – mondja csöndesen a házigazda - , nem elég egyszerü; készen vettem. A kert az más, az az én munkám, azt szeretem… Kár, hogy időm nincs semmire. Például: olvasni; csak összegyüjtöm a polcokon az érdekes jogászi, történelmi, társadalom-tudományi munkákat és biztatom magam: majd egyszer! Ha szabad nyugalomba vonulni! Pedig ugy érdekelnek a könyvek, a szépirodalom is. Angol gyakorlatlanul mostanában a Londonban színrekerült ujabb szindarabokat olvasom. Alig tudok tőlük megválni – egy-egy aktuális javaslat áttanulmányozása kedvéért…

- Tehát – mondom borus tekintete láttára – nem a legrózsásabban érzi magát az az ember, aki Magyarországon demokratikus politikát csinál?

Rassay megáll és széles karmozdulattal, egy lélekzetre azt monda:
- Ugy érzi magát, mint Amanullah, amikor megpróbálta, hogy nyugateurópai tapasztalatait leszürve, Afganisztánban haladó reformokat léptessen életben…

És a magyar demokratikus ellenzék vezére, kemény mozdulattal, fejébe nyomja kalapját.

Dénes Zsófia