Farkas Zoltánnak, a Nyugat aug. 1-i számában megjelent cikkéhez: "Visszafelé megyünk", legyen szabad két - csak látszólag nem egészen összefüggő - megjegyzést fűznöm. Előrebocsátom, hogy Farkas Zoltánt igazsággal telt segélykiáltásáért minden művészetbarát hálája illeti meg.

*

Mi a konzervativizmus? A mult értékeinek eleven megőrzése. Ezek szerint a művészetben a konzervatív az, aki a mult értékeit fentartja. Aki tehát művész és konzervatív egyben. Ki művész? Aki jelentős élményeknek sűrített intenzitású formát ad. Mi a művészetben az érték? Az élmény. A forma csak következmény. A művészet nagy formaalkotói valóságban nagy élményalkotók: élményeiknek teremtenek megfelelő kifejezőformát. A nagy élményalkotók az őseiktől átszármazott örökségtömeget újraélik, újraélik egyénien: s így, megemésztve a régit, annak tartalmát megőrizve, ujat alkotnak.

Korunk helyzete azonban e téren is különleges. Scheffler kitünő formulázása szerint a XIX. század óta az öröklött hagyományt a választott hagyomány váltja fel. Azaz: a nemzedékről nemzedékre való átszármaztatás helyett a század nagyjai a mult nagyjai közül választják ki szellemi rokonaikat. Tekintsük bár e körülményt kortünetnek s kórtünetnek egyben, tény, hogy a művészet összeségére vonatkozik, a rossz, az akadémikus művészetre csakúgy, mint a jóra.

Az alapvető különbség a jó s rossz művészek között az, hogy míg az előbbiek szellemi rokonaik alkotásán táplálkoznak, de ujjáteremtik azt, addig az utóbbiak külsőséget igyekeznek utánozni, hulladékon élősködnek. Delacroix vagy Manet forradalmiságánál ma már sokkal élesebben tünik fel merész tradicionalizmusuk.

Delacroix és Rubens, Manet és a spanyolok, sőt, Courbet és a korabarokk mesterek között mély belső rokonság él. Az ellenpéldákat fel sem kell sorolnom, mert az akkori "nagyok", az akkori "konzervativok" neveit ma már alig tudja valaki. Mikor Ingres valóban rafaeli érzésű aktjaival feltünt, a "klasszicisták" gótizálást vetettek a szemére.

Ez pedig éppenséggel csúfolódó szándékkal történt. Egyszerűen nem látták meg Ingresben a klasszikus konzervativizmust. Nem tudták, hogy ők, az akadémikusok, tulajdonképpen forradalmárok a művészet terén, a tradició megtagadói, mert soha, semmilyen korban sem mertek még oly szemérmetlenül külsőségesen kompilálni, mint ahogy azt ezek az akadémikusok tették. Kompilálni úgy, hogy az átvett elem értékéből át nem mentettek semmit, legfeljebb az attitüdből. ŤWie er sich räuspert und wie er spucktť.

Nem engedjük át az akadémikus lovagoknak az őket meg nem illető szép "konzervatív" jelzőt. Konzervatív: egy Derain, egy Dix. Persze, hogy a régi feldolgozásán keresztül ujat adnak. De ez magától értetődik, hisz benne foglaltatik a művészség fogalmában az eleven alkotás. Már pedig alkotás, a szó értelménél fogva, csak új lehet.

Tessék elhinni: a pasztizőröknek nem jár ki a kitüntető "konzervatív" elnevezés. Mit konzerválnak? Értéket?! Hol?