A nemzetközi pénzpiac soha drámaibb képet nem mutatott, mint ma.
Ennek a financiális drámának csak egyik fölvonása s nem befejezése, legkevésbé pedig kiengesztelő befejezése az Angol Bank tőkeemelése, amely, bár hetek óta feszült figyelemmel várták, mégis csak meglepte a világot.

S még inkább meglepte az, hogy ez az első percben végsőnek tetsző fegyver is hatástalannak bizonyult s az angol font és Anglia aranykészlete ma nem forog kisebb veszedelemben, mint a rátaemelés előtt.

Franciaországnak 100 millió font rövidlejáratu követelése van a Cityben s ezt a követelését ma, legalább elméletileg, még mindig hazahivhatja akár aranyban is, viszont Amerikában a magas kamatláb uralma változatlanul tart tovább s a Wall Streeten 3-6 hónapi kölcsönnek az ára még mindig kilenc százalék, ami azt jelenti, hogy az amerikai bankok számolnak a további pénzdrágasággal, ami viszont az amerikai piac további szivóhatását jelenti Európára nézve.

Hogyan fejeződik be ez a drámai harc a párisi és londoni nagytőke között s mikor áll be az Európában oly türelmetlenül várt olcsóbbodása a pénznek Amerikában, azt nehéz megállapitani.

Egyelőre a konjunkturális depresszió minden rut tünetét észlelhetjük a magyar gazdaság testén, a csökkent fogyasztást, az ellanyhuló forgalmat, aminek legélénkebb jele, hogy vezető bankjaink, amelyek egyelőre változatlan kamattételek mellett kapnak rövidlejáratu kölcsönre külföldről ajánlatot, kénytelenek ezeket az ajánlatokat visszautasitani, mert rövidlejáratu pénzkihelyezésre e depresszionális világban nincs alkalom.

Miután igy a bankok csökkent tevékenysége természetszerüen csökkenti a Nemzeti Bank igénybevételét is, a magyar bankráta emelésével nemigen kell számolnunk. Csak ha ránknézve döntő külföldi piacok helyzete, a rövidlejáratu dollárkölcsönök kamatai s ezzel kapcsolatban a Jegybank devizapoziciója észrevehetően megváltoznék, kellene a magyar rátaemelés eshetőségével számolnunk.