Magas, ideges, vékony alakja felvillant előttem, mikor a hírt olvastam, hogy idegei felmondták a szolgálatot s gázzal megmérgezte magát. Olyan ember volt, aki mindig egészen eredeti úton-módon jutott el a maga dolgához, bizonyára régebben figyeli, mi a legkönnyebben rendelkezésére álló s legkevésbbé fájdalmas halálnem. Valószínű, hogy voltak barátai, akikkel ezt meg is beszélte azon az aggódó, töprengő s igazságot kutató hangon, ahogy művészi dolgokról is szokott beszélni.

Csak a saját művészi problémáiról. Nem érdekelte őt a másé, nem volt esztétikus, de gondos gyakorlati művész volt, aki felfedezte, hogy porcellán igen érdekes terület az ő babráló, játszó ceruzája számára s addig-addig fúrt-faragott a tervein, míg saját kemencét épített magának, amely úgy volt megszerkesztve, hogy a legegyszerűbb módon a legmagasabb hőfokot állíthassa elő benne s amellett szobadísz legyen, egy művészlakás legérdekesebb pontja.

Ez a behatoló, gondos, ijedten odaadó remegés volt a legjellemzőbb vonása: hátha mégse jó, hátha jobban is lehetett volna, hátha pórul jár, hátha az emberek nem fogják értékelni. Véghetetlen türelemmel munkált, mint a régi kismesterek, akikről már csak olvasunk, akik csak az ideálban élnek s mikor készen volt valamivel, egy brossal, amelyen ezüstbe van foglalva a finoman megrajzolt középkori női alak, dús vonalzatú ruhában s finom, kacér kezekkel, akkor a munka mennyiséget vette saját megnyugtatására mértékül s mondta: "Ez, kérlek, oly becsületesen van megcsinálva, itt nem lett kímélve sem a munka, sem az anyag, sem az idegek. Itt a vevő jól lesz kiszolgálva, ez valami olyan finom dolog, hogy száz év mulva is meg fogják bámulni, hogy volt olyan magyar festő, aki ezt egyáltalán meg tudta csinálni.

Nézd ezeket a vonalakat, ezt az ezüstöt, milyen egyenletesre van ez kalapálva s milyen finoman hajlik s az egésznek a kompozíciója, ez egy tökéletes darab a maga nemében, ezt még soha magyar ember, ilyet nem produkál". Belelovalta magát az őszinte gyönyörködés közben az áradozásba, mert hiszen voltaképpen csak művész tud a saját alkotásában őszintén gyönyörködni s akkor mentegetőzve csapta hozzá. "Szemtelen vagyok, hogy ilyen hangon beszélek a dolgomról, de el kell ismerni, hogy semmi túlzás nincs benne. Ez, szavamra mondom, tökéletes kis munka, nem?"

Mikor legelőször találkoztam vele, egy csomó rajzot csinált az én gyermekmeséimhez. Akkor még kissé kócos volt s gondozatlan, de az arcán, a szemében ugyanaz a lázas hevület, ami mindig. Később elkezdte saját magát is úgy kidolgozni, mint a munkáit. Fejet tervezett magának s öltözetére gondolt, s a lakását úgy kicizellálta, mint egy teás-készletet. Ha gazdagabb ország volnánk, boldog ember tudott volna lenni, de ott nincs elég műértő. Neki mecénások kellettek volna, mert csak olyan dolgokat szeretett s tudott csinálni, melyet rokonlelkek értenek csak meg.

Mikor legutóbb találkoztunk, arról beszélt a Fészekben, ahol szeretett beülni a jó nagy, előkelő fotelekbe, otthon érezte magát a díszes keretben, hogy egy porcellángyárral van tárgyalásban, azok rendelkezésére akarják adni a gyár segédeszközeit, ez ideális volna, mert anyagot, kemencét, munkásokat kapna, de megalázó módon akarnak vele bánni, nem hajlandók megadni az igazgatói címet s ő nem mehet bele, hogy művészi reputációját elkótyavetyélje.

Az ember általában nagyon bonyolult gépezet, de Gara Arnold különösen s kiváltképen az volt. Nagyon szerettem őt, faji, emberi s kulturális tragédiák folytak le benne. Nem kapott otthonról kiegyensúlyozott nagy nyugalmat, amelyben megérlelődjenek a magvak. Ellenkezőleg: terheltségnek látszott, évezredes hajszoltságnak s lelki nyomornak, az a lázas vergődés, amelyben élte az életet. Nagyon fáj, hogy egy barát elment. Sokat hagyott itt bennem, magából, emlékben s élethatásban, de sokat hagyott itt a művészet kincsei közt, sok törékeny drágaságot.

Móricz Zsigmond