Válasz a miniszterelnöknek

1929 | Október

A képviselőház meginduló tárgyalásai elé a szokottnál is nagyobb érdeklődéssel fordul ezuttal a gazdasági közvélemény. Mindenki előtt nyilvánvaló immár, hogy ugyszólván az összes politikai kérdések ezuttal gazdaságpolitikai problémák és hogy a kormány helyzetét azok a kérdések döntik el, amelyek a gazdaságpolitika utvonalán vannak.

Hogy maga Bethlen is érzi ezt a többi őszeleji készülődéseknél erősebb felbuzdulást, mi sem igazolja jobban, mint legutóbbi nyilatkozatának az a része, amelyben a közgazdaság vezető embereit és a közgazdasági sajtót arra szólitja föl, hogy kritikájában ne általánosságokat, hanem konkrétumokat soroljon föl. A fölhivást mi is komolynak tartva, iparkodtunk összeszedni mindazokat a kérdéseket, amelyek a kormány gazdaságpolitikáját jellemzik és amelyek az egész gazdasági közvélemény szerint is okai annak, hogy odajutottunk, – ahová jutottunk.

Mindenekelőtt igazat kell adni a kormányelnöknek abban, hogy a bajok egész csoportjának közös forrása világgazdasági okokban van, amelyeken semmiféle kormánynak nincs módjában segiteni. Ámde, amilyen mértékben igaz ez, éppen olyan mértékben tiltakozni kell az ellen a törekvés ellen, amely egy szinte már évtizedes helytelen gazdaságpolitika minden hibáját, mulasztását egyedül és kizárólag a világgazdaság számlájára irja.

Vannak itt, sajnos, elég bőven kormányzati hibák is.
Mindenekelőtt az adópolitika terén kell beállani annak a leépitésnek, amelyet évek óta igérgetnek. Egész Európában etekintetben megváltozott irányzatot találunk és mindenütt nyilvánvalóvá lett, hogy a magángazdaságoknak sulyos megterhelése hovatovább az államháztartás rendjének összeomlásához vezet. Az első lépésnek tehát annak kell lennie, hogy az adókat lemérsékeljék és az államháztartás rendjét ne a közvetett adók rendszerére épitsék föl.

Nálunk ezt a rendszerváltozást annál inkább lehet keresztülvinni, mert a munkanélkülisegélyek nálunk a költségvetést egyáltalán nem terhelik. A magyar költségvetés legnagyobb terhét a köztisztviselők ellátása képezi. Igaz, hogy nem minden ok nélkül mondják sokan, hogy részben ez sem egyéb burkolt munkanélkülisegélynél, de viszont a segélyezésnek ez a módja a legköltségesebb, a legkevésbé őszinte és a legkevésbé hasznothajtó. Ennek a kérdésnek tehát végre bátran a szemébe kell néznie annak, aki kormányzatának fő sikerét a konszolidációban látja. Ha van konszolidáció immár és ha az állam központi hatalma csakugyan megerősödött annyira, amennyire hisszük, akkor nincs semmi ok arra, hogy egy óriási államtisztviselői kar föntartásáért továbbra is bénaságban tartsuk az egész magángazdaságot.

Az első kérdés tehát a tisztviselői kérdés megoldása s a többszörös nyugdijazások megszüntetése. A második probléma, amely sürgős megoldásra vár, kapcsolatos a tisztviselői kérdéssel. Végzetes, hogy minden hivatal önmagának olyan hatáskört, olyan jogokat, hogy ne mondjuk, olyan üzleti kört akar biztositani, amely egyfelől ezer akadályt gördit a kereső polgárok mindennapi munkája elé, másfelől elvonja előlük a kereseti alkalmakat.

Ez az államszocializmusszerü tünet egyuttal melegágya azoknak a szabályellenességeknek, amelyek miatt nap-nap mellett panaszok hangzanak föl és amelyek legnagyobb mértékben alkalmasak arra, hogy a legtisztességesebb szándéku kormányzatot is végezetül a sárba rántsák.

A harmadik gazdasági probléma, amely megoldásra vár, az az ellentét, amely vámpolitikánk és mezőgazdasági termelésünk érdekei között tátong és amely gyakran tulhajtva, nagyon alkalmas arra, hogy a termelési ágak harmóniáját megzavarja és politikai gyülöleteknek legyen tápláló forrása. Tizévi tapasztalat azt mutatja, hogy az iparositás terén is bizonyos mértékig tulhaladtunk azon a ponton, amelyen innen kellett volna maradnunk s hogy olyan érdekeket sértettünk vele, amelyeket nemzetközi represszáliákkal fizettek vissza.

Itt az ideje, hogy komolyan elszámoljunk végre, vajjon nem adtunk-e a réven többet, mint amennyit a vámon bevettünk s nem áldoztunk-e föl többet mezőgazdaságunk rovására, mint amennyit iparunk javára bevettünk?

Revizió alá kell vennünk azt is, vajjon éppen világgazdasági okokból csakugyan predesztinálva vagyunk-e arra, hogy iparállammá fejlődjünk még mezőgazdaságunk rovására is és komolyan szemébe kell néznünk annak a kérdésnek is, vajjon az iparositás-e csakugyan az egyetlen módja annak, hogy kenyértelenné vált tömegeinket elhelyezhessük?

Eddig csak játszottunk ezekkel a kérdésekkel.
Egyoldalu érdekek által sugalt statisztikák alapján hadakoztunk egymással, de senki sem állithatja az óra komolyságához mért komolysággal, hogy ezeket a kérdéseket csakugyan véglegesen tisztáztuk.

A fölvetődött problémák sorában a kartelkérdés rendezése következik. Ebben a kérdésben is be kell szüntetnünk azt a komolytalan demagógiát, amely a kartelekben egyszerüen uzsorások és szipolyok összeállását látja. Föl kell ismernünk, hogy olyan tőkeszervezkedési jelenséggel állunk szemben, amelynek nemzetközi erején megtörik minden kormányzati hatalom, de amelynek ellenőrzésére megvan és meg kell lennie minden kormánynak a maga erkölcsi erejének és ha kell, fizikai hatalmának is.

Az, amit a vámrevizió kérdéséről hallunk, hogy nagy sippal-dobbal vámreviziot hirdet most a kormány, de tulajdonképpen nem akar egyebet tenni, mint az eredeti vámtarifába amugyis csak alkuvás céljaira fölvett tételeket akarja csak törölni, nem elégitheti ki azokat az igényeket, amelyeket a mezőgazdaság a maga válságos helyzetében jogosan támaszt, annál kevésbé sem, mert a mezőgazdaság igényei a vámpolitika reviziójával nincsenek kimeritve. A mezőgazdasági termelés kérdésében olyan kényszerü helyzet előtt vagyunk, amely nemcsak a mai generáció szempontjából, de utánunk következő nemzedékek egész sora szempontjából is eldönti a magyar jövő kérdését. Nyilvánvalóvá vált, hogy a mi problémánk nem a többtermelésben, hanem a minőségi termelésben van.

Az is nyilvánvaló lett, hogy elkéstünk azzal a nagy átalakitó munkával, amelyet azonnal a háboru után kellett volna megkezdenünk, de senki sem mondhatja, hogy most már ölbetett kézzel kell megvárnunk, amig a világgazdasági verseny kiszoritja belőlünk örökre az utolsó lélegzetet. Ámde, ha nem akarjuk, hogy igy legyen, olyan nagy és organikus közmunkapolitikára van Magyarországnak szüksége, amely ezt az átalakitó munkát gyorsan és rendszeresen tudja elvégezni.

Etekintetben nem szabad állandóan a pénz hiányára hivatkoznunk, mert a közmunka elsősorban munka és nem pénz kérdése. Annak a módszernek, amely a polgároktól elvett adókból ajándékkölcsönökkel akar pillanatnyilag segiteni egy hitelválságon, épp olyan öngyilkos politika, mint amilyen az, amikor állami közmunkákat magánvállalkozók hiteléből akarnak financirozni.

Az ilyen megoldások már a Balkánon is idejüket multák és aki ceruzát vesz a kezébe, könnyen kiszámithatja, hogy ilyen drága hitelt semmiféle gazdasága a világnak ki nem bir. Ennyi egyelőre talán elég azokból a konkrétumokból, amelyeket a miniszterelnök a gazdasági közvéleménytől és sajtótól kivánt.