Esküszöm, könnyezve tapsoltam Dayka Margitnak, csak a tehetségteleneket nem birom.
Csupa aktivitás csupa munkaszeretet és csupa tehetség a kis Franci, aki nemcsak sztár, hanem igazi szinésznő is.
 
Eddig leányszerepeket játszottam és most tizennégy éve fiú nadrágszerepben teljesen uj probléma előtt állok. Nem használhattam a régi eszközeimet, az ugynevezett leányos bájosságot, az exterierurt. A kis tizennégy éves fiu sir a szinpadon. 

Én már sokszor sirtam, „mint leány”, de azt, hogy egy kamaszgyerek hogy sir, arról fogalmam sem volt. Napokig jártam ki a grundokra. Lestem hogy valamelyik gyerek elbőgi magát. Nem, az Istennek sem! Akkor az egyik gyereknek eldugtam a könyveit. 

A gyerek váltig erősködött, hogy agyonüti otthon az apja, ha nem viszi könyveit haza. De nem engedtem, ki akartam belőle venni a sirást. Végre elbőgte magát. Mohón, nyitott szemmel néztem a gyerek, őszinte ijedségét. Lekopiroztam. Kegyetlen voltam, de megvolt.

Mindezt csak egy szinpadi szerepért tette? - kérdezem. 

A kis bölcs elhallgat, majd „Viszontlátásra Urammal" köszön és eltűnik. Szeretnék még beszélgetni vele,  de seholsem találom. 

Stób Zoltán