Jóval előttünk élénk csobogás hallatszik, amely mindinkább zuhogássáválik. Nem tudom, mi lehet ez?
-Jön a Niagara! – mondja valaki a kísérők közül.

Ez a Niagara pedig nem egyéb egy kis vízesésnél, egy magasabb mellékcsatorna befolyásánál. Amint a lámpa sugara odavetődik, megcsillan a vízpor, csobognak az apró hullámkarikák és felkúsznak a betonjáróra. Tréfás fantázia kellett ahhoz, hogy a kis vízesésnek a Niagara nevet adják! A csatornajáró munkások azonban csak így nevezik és egészen komolyan beszélnek róla. Nekik tájékozásul szolgál az egyforma alagútban.

Amint elhagyjuk ezt a helyet, egyre fojtóbb kellemetlenebb lesz a levegő. Pállott, foghagymaszagú gázak terjengenek a boltozat hoszszában és mindegyre a robbanás lehetőségét hozzák az eszünkbe. Mert a furcsa, fojtó, romlott levegő: mocsárgáz. Az egyik munkás - kezében a lámpával előre merészkedik. A láng ég tovább nyugodtan, nincs veszedelem. Ezen a helyen ömlik a főcsatornába a Közvágóhíd szennyvize s mert itt a Duna felé kanyarodik a kanális, megszorul a levegő. Nekivágunk a még hátralevő útnak!

Még néhány perc s a távolból szürke, letompult nappali fény tör a mélységbe: elérkeztünk a szivattyútelep területére, ahol a csatorna egy nagy szennyvízgyűjtő medencébe torkollik. Itt zsilipek zárják el az áradat további útját, mert innen a szennyvizet szűrés után elektromos szivattyúk emelik át a Dunába vezető csatornában. Az úszó és a fenéken sodródó tárgyak nem kerülnek a Dunába mert ezeket előzőleg kihalásszák.

Az egész, több kilométeres úton elő állatot nem láttam, egyetlen patkány sem surrant el mellettünk, mert ezek a külvárosok szűkátmérőjű csatornáiban tanyáznak, ahol emberi látogatók nem háborgathatják őket. A pesti ember elgondolásában életrekelt embriókat és gyermekhullákat sem láttam, noha a csatorna munkásai azt mondják, hogy ilyeneket is nem egyszer sodor magával a víz!