Ha elfáradtunk a csavargásban, leültünk az árok szélére és filozofáltunk. De soha egyikünk se mondta azt, hogy "de jó lenne most valahol a puha ágyakban feküdni, valamelyik ház lakodalmi asztalánál ülni". Általában éheztünk a lányok után úgy, mint a falat kenyér után, de soha: sem az egyikért, sem a másikért nem áldoztuk föl a szabadságunkat. S nem tudtuk, átok vagy áldás-e rajtunk ez a határtalan szabadság utáni vágyakozás. Egyszerűen csak éltünk, mint ahogyan az a természetünkből adódott. S kétségtelen, minden ezer nyomorúsága és ezer baja mellett is szép ez az élet.

Akárha állandóan mámoros lenne az ember valami szeszektől, amit a nyári meleg levegővel vagy a dermesztő téli szelekkel szívunk be magukba. Lehet, hogy össze van zavarva az eszünk, de bizonyos az, hogy nincsen felelősség-tudatunk s ez, ez a semmiség mentesít bennünket minden törvény alól s a törvényeken kívül lenni egyenlő az abszolút boldogság érzésével a csavargó természetű embernek.

S nagyon kevesen vannak, akik így a törvényenkívüliségből visszakívánkozzanak a társadalmi morál, a kasztrendszer rácsai mögé s akik a végtelen országútról visszakívánkozzanak a bérkaszárnyák udvaraiba, vagy a paraszakunyhók dohos, megáporodott szurdokaiba. Valami kis megbántódássasl, valami gyerekes daccal egy napon kilépnek az emberek az országútra s csak járnak, járnak úgy, mintha már magán a reális világon is túl jutottak volna s igazán csak akkor pihennek meg, ha eszméletlenül befordulnak az árokba vagy egy reggel elfelejtenek fölébredni a menhely priccséről vagy valamelyik huszadrangú kórház poloskás vaságyáról.

Én nem voltam egészen az ő fajtájukból való. Egy esztendeig úgy láttam, hogy egy vagyok velük s aztán minden további nélkül kiléptem a sorból. Az elmult egy esztendő csak egyik, soha el nem felejthető epizódja maradt életemnek. Visszakanyarodtam oda, ahonnan elindultam, a csavargás nem tudta eléggé foglalkoztatni az izmaimat, a szabadságot nem tudtam értékelni, mint ahogyan a farkasok értékelhetik azt.

Visszavágytam a civilizációba, az ipari munkához s azok közé az embertársaim közé, akikkel ismét egy lett a sorsom jóban és rosszban. Akikkel tegnap még együtt meneteltem az országúton, azok bizonyára fölényesen és megvetéssel utánam köptek, mint a renegát kispolgár után. Azóta sokszor gondoltam már vissza az elcsavargott egy esztendőmre s valóban nem tudtam eldönteni a kérdést, vajjon nekik vagy nekem volt-e igazam.

Mint szocialista, elítéltem őket, hiszen ők megtagadták az emberi társadalom törvényeit, hiszen az ő szabadságuk nem egyéb, mint menekülés a feladatok elől, amiknek egyike az igazi emberi szabadság kiküzdése is. De mindez csak meggondolás és erőtlen fegyver az ő egész kaotikus, szinte holdkórosan nagyszerű és szentimentálisan giecses érzésvilágukkal szemben. Valószínű, ha nem ízlene nekik az az életforma, megkísérlenék, hogy változtassanak rajta. Ha pedig jól esik nekik úgy élniök, akkor mindenki mással szemben eleve igazuk is van.

Most mégis valami történt velük s mindezt hogyan is érthetném meg máskép, mint szocialista, aki az ember s így az emberiség gazdasági állapotát és erkölcsi fölfogását minden nagyobb fordulónál a termelőviszonyok jelenlegi állapotához vezeti vissza.

Történelmi meghatározással a szabadversenyes kapitalizmus kezdeti idejében indultak el végtelennek látszó utaikon a mai értelemben vett csavargók. Megszünt a patriarchálizmus formája a termelésben, megszünt a vallás abszolút fönhatósága az ember gondolatai és érzései fölött s így mindjárt akadtak olyanok is, akik nekivágtak a vak világnak, hogy így szabadítsák föl magukat minden kényelmetlen nyűgök alól. Őseik rabszolgatermészete most átcsapott a másik végletbe, meggyűlölték a munka minden fajtáját s lelkesedtek magáért a puszta életért.

Amerre jártak, láthatták a különbséget maguk és a többi emberek között, éltek azért, mert megszülettek, a többiek pedig dolgoztak azért, hogy élhessenek. Szinte fizikailag irtóztak minden rendszertől, minden nyárspolgári szokástól. S ha jól meggondoljuk, ők sem voltak egyebek a nyárspolgárság egyik típusánál. Hiszen fönhéjázóbbak voltak bármelyik krejzleros-familia családfőjénél s érzelmesebbek és ábrándosabbak voltak bármelyik krejzleros-familia tizenhat éves szűz lányánál.

Csak éppen hogy mindennek a visszája voltak. S csak mentek, mentek gondtalanul és azzal az elképzeléssel, hogy az ő utaik végtelenek s így előtte járnak minden cepekedő napszámosnak és minden szekéren utazó polgárnak. S bizonyára nem gondoltak arra, hogy eljön az idő, mikor autó rohan végig az országúton s az utána kavarodó por valósággal megvakítja őket s nem gondoltak arra, hogy lesz egy kor, amelynek víz alatt járó hajói s a levegőben szálló gépmaradarai lesznek.

De a kornak ez a változása anélkül, hogy ők tudomásul akarták volna venni, megtörtént. S ha akarták, ha nem, egy napon rá kellett ébredniök, hogy az sorsuk nem egyéb gyarló állati sorsnál, rendőr- és csendőrtekintetek vigyáznak rájuk s az egykor romantikusan hős figurájuk ma már nem egyéb elszürkült anakronizmusnál. Be kellett látniok, tenni kell valamit, mert többé nem bámulnak rájuk a naív irígykedő szemek s ők a régen kiváltságos individuumok nem egyebek emberi salaknál, amit a társadalom megszervezett apparátusa egyre ridegebben s egyre messzebbre söpör el a közösség életéből. Valamit tenni kell ez ellen a változás ellen!

S milyen érdekes, hogy ezek a csavargók, akik valamikor kiléptek a szervezettségből, most elkezdik nyugtalan csavargó-önmaguk megszervezését. Mintha csak lázadásra készülnének. De nem! Hiszen nem azért egyik tipusa ők a nyárspolgárságnak, hogy vak fanatizmussal nekimenjenek a csendőrök szuronyainak vagy a rendőrök gumibotjainak. Ha ezt akarnák megtenni, akkor túl kellett volna fejlődniök azon a korszellemen, amely csavargót formált belőlük. Akkor bátraknak és önérzeteseknek kellett volna lenniök. Ők pedig mindig gyerekesen szájasok és kutyamódra gyávák, megkótyagosodottan fönhéjázók és koldusmódra alázatosak voltak.

Nem szegültek ők semminek se komolyan ellene. Nem valami célba indultak el, csak mindig menekültek valami elől. És sohasem a jólét elől, hanem mindig csak a felelősségvállalás elől. Ki is kivánhatná hát tőlük, hogy most fölvegyék a harcot a kíméletlenül rendszabályozó fegyverek és gumibotok ellen. De ki is csodálkozhatna azon komolyan, hogy egyesületet alakítanak, lapot szerkesztenek s ezekkel a jól bevált eszközökkel megkísérlik szentségesíteni szentségtelenségüket.

Megtesznek minden veszedelmek nélkül járó lépést életük konszolidálása érdekében. Ahogyan a tehetetlenség egyszer kivitte őket a társadalomból, most ugyancsak a legmagasabb fokú tehetetlenség ejti őket vissza a társadalomba. Csak éppen a külsőségekbe nem tudnak még belenyugodni. Csak éppen a közösségbe való munkálkodástól írtóznak még mindig valami pokoli rémülettel. Nem munkaalkalmat kérnek, hanem tiszta menhelyeket, hogy úgy alkonyattájban legyen hova érdemesen bevonulniok és szép etető-állomásokat arra az alkalomra, ha séta közben netán megéheznének.

Vannak olyanok, akik a csavargók kongresszusával kapcsolatban a munkanélküli munkások helyzetét is fölemlítik s ezt a két különböző emberréteget a leegyszerűsítés kedvéért egy kalap alá veszik s egyesítik az ügyüket. Holott látnivaló, hogy a kettő egészen más. A munkanélkülinek tragédiája, hogy a társadalom nem ad munkaalkalmat a számára, a csavargónak pedig az a tragédiája, hogy a társadalom hova-tovább nem tűri el kebelén belül a tipikus munkakerülőket. A kapitalisták érzik azt, hogy a nemdolgozók eltartását részben nekik kell vállalniok, s az osztálytudatos munkássá is érzi, hogy a hivatásos munkakerülők gátolják és megfertőzik az ő társadalmi mozgalmaikat, így tehát ők is tiltakoznak ellenük és semmi közösséget nem vállalnak az országutak romantikus csavargóival, a szegény osztály felelőtlen elemeivel.

A munkanélküliek munkaalkalmat akarnak, mert tudják azt, hogy termelés nélkül nincs fogyasztanivaló s ezt a meggondolásukat az egész társadalom rendjére és tagjaira érvényessé akarják tenni; a csavargók pedig ennivalót és alvóhelyet követelnek a maguk részére, mert érzik azt, hogy lerongyolódottan és az árokpartokon szédelgőn ma már lehetetlen az életük továbbfolytatása.

Nem a munkások társadalomreformáló küzdelme az övék, hanem a nyárspolgárok minden idealizmustól mentes, alkalmazkodóképessége. Hogy mi lesz a megindított harcuk eredménye, az nem kétséges! A csavargók stuttgarti világkongresszusával lezáródott egy társadalomideológiai korszak. S azok az emberek, akik érdekelve vannak ennél a fordulónál, vagy szétmorzsolódnak itt a kezdet küszöbén, vagy odaállnak a munkapadokhoz és eddigi küzdelmeik helyett más utakon és módokon indulnak el az emberi szabadságállapotok megteremtése felé.

Néhányuknak ez a konszolidálódás úgy, ahogy máris sikerült. Például Gregor Gog-nak, a "Kunde" című lap szerkesztőjének is. Ebben a hivatalos orgánumban, aminek a szerkesztéséért fizetést kap, már csak az országúton kintrekedt csavargóknak követeli a "csavargó-társadalom" részére esedékes reformokat. Ő maga már megél a munkájából s valószínűleg szemfülesen vigyáz arra, nehogy valamelyik szabadságszerető testvére egy alkalmas pillanatban kiemelje újabb nyárspolgári poziciójából. Mert hiszen Gog úr valószínüleg azon a véleményen van, hogy csavargónak lenni jó, de a csavargók patrónusának és szószólójának lenni még jobb.

Húsz esztendeje annak, hogy testvértelenül és magamról is megfeledkezetten kint botorkáltam a stuttgarti országúton. Azóta sokszor gondoltam az ottragadt és kallódó emberekre: ki tudja, mi történt velük és mi fog még történni velük? - S lehet, hogy most a kongresszus után valahol itt is összetalálkozom valamelyikükkel munkaszerszámmal a kezében s a józan elgondolások fényével a tekintetében.

Bizony, testvéreim, ilyen az élet.

Kassák Lajos