Vasárnap délben meglátogattam ifjabb Horthy Miklóst a Fasor-szanatóriumban. Ádám professzor volt szíves közölni vele, hogy lapunk tudósítója  érdeklődik iránta, látni szeretné, hogy személyes impressziók alapján számolhasson be állapotáról.

Pontosan négy hete, hogy a kormányzó idősebbik fiát levetette a Margitszigeten a ponnyló s négy hét után a nagybeteg ma már a legteljesebb javulás utján van.

Nyílik az ajtó s a háziorvos, Szőllősy dr. karján, követve a kormányzónétól s Ádám tanártól, megjelenik a fiatal Horthy Miklós. Színes selyem házikabátban, pizsamában, papucsban közeledik felém a folyosón. Semmit nem változott, ugyanugy néz ki, mint azelőtt, a szemei frissen csillognak, csak talán még karcsubb valamivel s látszik, hogy még gyönge a fekvéstől. Bemutatkozom a főméltóságu asszonynak, aki ragyogó arccal áll meg a fia mellett. A kezében egy piros kötött sál, azon dolgozik. Mosolyogva szólok a „beteg”-hez:
- Örvendezek, hogy így látom. Jól van?
- Ó, egészen. Köszönöm az érdeklődést. Nemsokára már ki is megyek. Sajnos, nem szabad álldogálnom, sétálnom kell…
Kezet szorítunk és a menet elindul ujra visszafelé, végig a folyosón. A fiatal Horthy járógyakorlatot tart. Szőllősy dr. meg mellette, az édesanyja arcra csupa öröm. Ádám professzor visszajön:
- Mint látja, jól van, semmi változást a szerencsétlenség nem okozott, egy-két hét s egészen rendben lesz…
Mosolyog. A mögötte álló két szanatóriumi orvos is. Én is. És elbucsuzom.