Ma már kétségtelen, hogy az általános választás közigazgatási terrorja többet ártott a kormánynak, mint az a 8-10 polgári ellenzéki képviselő, akit félig-meddig becsületes küzdelemben a nyilt kerületekben is kétségtelen bizonyossággal megválasztottak volna. Az elmult választásokat, még a tiszta parlamentarizmus rajongó hívei előtt is igazolta volna, ha a választások ellen vezetett közigazgatási hadjáratot az alkotások és az eredmények két nyugodalmas esztendeje követi. Ennek azonban, fájdalom, az ellenkezője történt!

Az országot boritó fehér hólepel alatt egy általános, nyílt, községenkinti ellenzéki közhangulat üti föl a fejét, amelyet főleg desperált gazdasági helyzetünk és egyre rohamosabban terjedő elszegényedés váltott ki. Ez a közérzés, a panaszok, sóhajok, sérelmek és elkeserítő jelenségek özöne alig jut el az ország nyilvánossága elé és nem találja meg a maga komoly, elhatározott, sulyosszavu, a mai időkhöz méltó parlamenti képviseletét sem.

E sivár, veszedelmes helyzet nem az ország, sőt nem is a kormányzat érdekében való. A választásokon megtizedelt polgári ellenzék képviselőházi padsoraiban ülnek kimagasló egyéniségek, hogy csak Rassay Károly és Gaal Gaszton nevét említsük, az egyiket a haladó szellemű magyar polgárság, a másikat a gazdatársadalom reprezentánsaként, akik a depraváció e szomoru korszakában is megőrizték törvényhozói méltóságukat, töretlen tekintélyüket és népszerűségüket. Mögöttük hatalmas közhangulat, guvernementális képességeiket elismerik jobbról is balról is és egységes, fegyelmezett, kormányképes parlamenti párt eddig mégsem csoportosult vagy szövetkezett körülöttük. Nem rajtunk mulott.

Ennek a parlamenti életnek természetével homlokegyenest ellenkező helyzetnek az egyik következménye aztán, hogy az elmult két év alatt mérhetetlenül megnövekedett a kormány gazdasági és politikai hatalma, a törvényhozótestület tekintélye erősen hanyatlott, a képviselőház kezdi elveszíteni kontaktusát a választópolgársággal, a független, nyitott szemmel járó emberek nagyrésze pedig reményvetetten és fásultan vonul vissza az irodájának, mühelyének, boltjának, lakásának zugába. Az egyiknél megrendült a bizalom, a másiknál ingataggá lett a hit, a harmadiknál kételyek keletkeztek, a negyediknél alkura lépett a meggyőződés az egyéni érdekekkel.

Honnan merítsen nyílt helytállásra, bátor bírálatra, őszinte szóra, erőt az adófizető polgár, amikor látja, hogy a képviselőház ellenzéki padsoraiban 1929-ben személyi, hiusági és törtetési szempontok dominálnak? Amikor a kormánnyal szemben helyet foglaló képviselők közül a jelszót senki sem tudja és a vezényszóra oly kevesen hallgatnak, amikor a képviselőház üléstermében ütköznek, de nem csatáznak, amikor az ellenzéki demonstrációktól mi sem áll távolabb, mint a kormány megbuktatása.

A magyar kormány hűséges ellenzéke megfeledkezett arról, hogy elveit csak ugy valósíthatja meg, ha kormányra jut, kormányra pedig csak ugy juthat, ha a fönnállót megbuktatja. Egészen természetes, hogy a nép széles rétegei látván ennek a guerillaharcnak teljes szervezetlenségét, hiábavalóságát és céltalanságát, nem is hajlandó érettük csatába menni, mert az ütközettől nem várnak eredményt és a győzelemtől nem várnak sikert. A közfölfogás az ellenzéki képviselők közül sokakban nem a harcost látja, aki győz vagy bukik az üggyel, hanem az ügyvédet, akinek ügyessége, tehetsége, munkája egész mértékben benne lehet a küzdelemben, de szívének, lelkének, egyéniségének, meggyőződésének semmi köze hozzá.

Az ilyen parlamenti életet persze az idők folyamán semmi sem mentheti meg az elfajulástól. A törpe pártok handabandázó csoportokká töredeznek: pártállásuknak pedig nem lévén öncélja, a pillanatnyilag népszerű hangulatoknak előbb-utóbb eszközévé, majd szolgájává válnak. Az ellenzékeskedés professzióvá sülyed. Beszélnek, hogy beszéltessenek magukról. A felelősségérzet meglazul: a kötelességérzet meglapul. Egyetemes érdekek helyett felekezetek, klikkek, mandátumbiztosító érdektársaságok szószólóivá lesznek. A nagy célokkal együtt megszünnek a nagy becsvágyak is és előtérbe lép az egyéni érvényesülés vágya.

Igy bomlik föl önmagától a parlamenti pártok hatalmi egyensulya! Nincs csodálkoznivaló tehát azon, hogy a kormány és a kormánypárt elbizakodik hatalmi érzetében és lelkében rozsdásodni kezd a köztevékenység majd minden rugója. Az ellenzékben nem legitim örököst lát, aki utána talán a hatalom jogaiba léphet, hanem véletlen mandátumok ezidőszerinti rokonszenves vagy ellenszenves birtokosait, akik gyülésekre járnak, vacsorákon felköszöntik egymást, az ülésteremben dörögnek, a folyosókon dörmögnek, platenikus elveket hangoztatnak, kintornákon nyikorognak, ártatlan örömöket keresve a közszereplés izgalmaiban.

A többség ezalatt ellenőrzés nélkül kormányoz, örökösíti saját uralmát, büntetlenül ront neki a közszabadság biztosítékainak dermedt nyugalommal nézi az ország mélyreható gazdasági válságát, a közvélemény pedig részint apátiába sülyed, részint ott könyököl a hatalom körül, hogy a terített asztalnak legalább a hulladékaihoz juthasson.

A tömegek annak hisznek, akinek hite van. Hit nélkül béna a cselekvés, rideg a szó és hatástalan minden agitáció. Valljuk be őszintén, a képviselőházi ellenzékben, mint politikai egységben, kevés hite volt eddig a magyar közvéleménynek. Rassay Károlynak, Gaal Gasztonnal és még néhány kiváló ellenzéki képviselőnek hitele és tekintélye nem jelenti az egész balközép hitelét és tekintélyét. Most országos közhangulat ad szárnyat sok olyan politikai és gazdasági igazságnak, amelyet kiküzdeni az ellenzéki becsületbeli kötelessége.

Vajjon megemberelik-e magukat a képviselő urak?

Vajjon érvényesülhet, szóhoz juthat a képviselőházban rajtuk kívül másvalaki, talán a nemzet, az ország népe, amely tizenöt év óta a názáreti ember kínjait szenvedi.

A szenvedésben van a megváltás?!