Hazudj, édes...!
(Andai Ernő vígjátéka a Belvárosi Színházban.)

Mi az, ami ebben a darabban megbocsájthatatlan? Az, amit mentségére hoznak fel. Hogy fiatal szerző debutál vele a színpadon. Hogy nem vagy nemcsak üzleti számításból íródott olyannak, amilyen. Hogy egy lelkes lélek legáthevültebb wunschtraumjait, legregényesebb ábrándjait, legnemesebben átérzett életbölcseletét jeleníti meg. Szóval, hogy exisztálhat egy fiatal íróember, ki olyannak látja vagy szereti látni a világot, amilyennek ezen a három felvonáson át elibénk tárul.

Olyan világ ez, mint egy öreg színházi kelléktár, hol üresen, elgyűrten, végkimerülten hevernek egymás hegyén-hátán a lovagok és delnők pittoreszk kosztümjei. Olyan világ ez, mint egy idegenforgalmi prospektusban a *-gal megjelölt hotelek komfortabilitását s a folyóparti kilátás hangulatosságát propagáló fényképek, melyek alá a megfelelő praktikus útbaigazítások helyett, fatális tévedésből, egy szerelmi levelező-kódex szövegét nyomták.

Olyan világ az, ahol az Író díszes pyjamába, illatos cigarettafüstbe s a színpadi helyzetre kínosan alkalmazott Talleyrand-aforízmák ködébe burkolva, naphosszat únja-unogatja s végül, diabolikus fölénnyel, barátjának ajándékozza nagyon is hibátlan kedvesét. Olyan világ ez, ahol az író barátja, az Életművész Báró öt hónapon át cipeli magával, eteti, öltözteti, kényezteti, ragyogtatja az elajándékozott barátnőt, anélkül, hogy megpróbálná effektive elfoglalni mellette az ajándékozó helyét.

Olyan világ, ahol a Nagystílű Nőben pont akkor fedezik fel a színésznői zsenialitást, amikor sértett büszkeségből otthagyja barátait. Olyan világ ez, ahol nincs merengő férfi a kandallóban parázsló hasábfák ropogása nélkül, nincs melankólikusan búcsúzó nő a hirtelen megszólaló zenélőóra nélkül, nincs összetalálkozó szerelmespár a szomszéd teremből átszűrődő muzsikaszó nélkül, nincs kokett leány a divatos pesti "jasszosságok" visítgatása nélkül, nincs három mondat émelyítő reminiszcenciák nélkül. Olyan világ ez, amilyennek a szegény ember a gazdagságot elképzeli.

Olyan, amilyennek a gazdag ember a bohémséget elképzeli. Olyan, amilyennek az ízléstelen ember Tündérországot elképzeli. Olyan, mint mikor a varróleány ellágyul azon, hogy a frakkos bonvivant, hajnal felé, az átpezsgőzött éjszaka után, elhatározza, hogy új életet kezd. Olyan, mint mikor a bankigazgató ellágyul azon, hogy a gépírónőjének karcsú bokája van és özvegy édesanyja. Olyan, mint mikor a léha mágnásban megszólal a lelkiismeret. Olyan, mint mikor a vaskos hentesmester azt hiszi magáról, hogy költő. Általában olyan, mint mikor valaki azt hiszi magáról, hogy költő.

S ez legyen az a fiatalság, mellyel szemben a kritikusnak, kivált a fiatalnak, elnézést vagy pláne szolidarítást illik éreznie? ennek a fiatalságnak szolgáljon mentségül, hogy őszinte? Nem, ne haragudjanak. A fiatalság lehet az éretlenség mentsége, de nem lehet az érelmeszesedésé. Az őszinteség lehet a rikoltó szertelenség mentsége, de nem lehet a rikoltó konvencionalitásé. A fiatal író csakugyan mindig kiméletet érdemel: ha megérezni rajta, hogy fiatal. És ha megérezni rajta, hogy író.

Ignotus Pál