Négy darabbal vendégszerepelt nálunk az az orosz vándortrupp, amely Sztaniszlavszkij moszkvai Kamaraszínházának második színészgenerációjából, de az sincs kizárva, hogy a második generáció második garniturájából áll. A négy darab közül csak az egyikben: az Éjjeli menedékhely-ben nyujtottak számunkra felejthetetlent s megdöbbentően tökéletest.

A színjátszás mai nagy forrongását - egyelőre - a színház gazdasági válsága determinálja főképpen, hiszen nem determinálhatja az új dráma, mert nincsen. Az utolsó színjátszó-stílus, amelyet egy bizonyos fajtájú dráma formált meg a maga számára, a színpadi naturalizmus volt. Ennek rövid tündöklése s gyors hanyatlása után a színház árván maradt.

A szórakoztató színház közönségét elhódították más hatalmas piacok, a művészi színház pedig arra döbbent reá, hogy a saját emberségéből kell megélnie s autonóm erőforrásaiból táplálkoznia, azokból, amelyeknek tudatában sem volt, amíg irodalmi irányok szolgálatában állott. Éppen Oroszországban fogalmazták meg "a bilincseitől megszabadított színház" elméletét és az a színházkultúra, amely ezt az elméletet igyekszik valóra váltani, közelfekvő okokból s elsősorban a színjátszó-naturalizmusnak izent hadat.

Az ő szemszögéből nézve tehát orosz vendégeink játéka vieux jeu. S valóban: a két Tolsztoj-darab előadásánál a naturalista színjátszás végzetes korlátai nyomban kiütköztek. Viszont a Gorkij-darab előadása, ez a százszázalékos színpadi naturalizmus, a színház autonómiájának ragyogó demonstrációja volt.

Erre a paradox tapasztalatra az ember elsősorban azért eszmél reá, mert a nyelvből egy kukkot sem ért. Ha értette volna a Gorkij szavait, bizonyosan az az érzés fészkelődött volna benne, hogy egy letünt érzésvilág szavai röpködnek körülötte s egy olyan áramlat hullámain imbolygó figurák jönnek-mennek, amelyhez már igen kevés köze van. Igy azonban azt, amit egyébként nem tudna elkülöníteni egy bizonyos irodalmi tendenciától: a penetráns szegényember-atmoszférának ezt a fölülmulhatatlanul tökéletes megérzékeltetését, semmi egyébnek nem veszi, mint lenyügöző szinházi produkciónak.

A nüanszoknak tovább már nem fokozható halmozása, lomposságnak, szennynek, bűznek, hektikának, köpködésnek, mohó zabálásnak, bornirtságnak s csirkefogó-fifikának ez az utolérhetetlen ábrázolása úgy pereg le az ember előtt, lélekzetelállítóan, szavak nélkül is tökéletesen appercipiálhatóan, akár egy táncjáték, ahol mindent a mozdulatokból s a zene kisegítő hangulat-aláfestéséből kell megértenünk.

Tudjuk, hogy orosz színészek egy-egy darabból száz próbát is tartanak; ennek az emberfölötti türelmű munkának lehet az eredménye az olyan előadás, amilyen az Éjjeli menedékhely-é. A színház autonóm ereje itt tehát - minden elméleten s minden tendencián túl - a színészi beidegzés ázsiai fanatizmussal űzött felfokozásában rejlik.

Kürti Pál