Kis Eyolf


1. A Kis Eyolf Ibsennek legritkábban játszott polgári darabja volt és máig is az maradt. Pedig embereiben s dialógusában sok minden megcsillan, ami éppen a ma művészetlátásához szokott néző számára eleven. És mégis: a Nóra például, amely tendenciájánál s a figurának e tendenciára való beállítottságánál fogva már ma elavultnak nevezhető, most is feszült színházi estet jelent, míg az Eyolf hatás nélkül pereg le.

Ennek nyilván az a magyarázata, hogy a Nóra Ibsennek technikailag legbravúrosabb darabjai közül való, míg az Eyolf éppen technikailag elmosódott. Mikorra Ibsen elérkezett az Eyolfig, sajátságos processzus ment benne végig: mai kritikus-argot-val talán azt mondhatnók, hogy Ibsen differenciálódott.

Mondanivalója árnyalatokra hull szét, mellékmotívumok lopakodnak a dialógusokba, a hősei közül valami nyugtalan fény vibrál. Halmozza az ibseni értelemben vett szimbólumokat, de még inkább az történik, hogy a szimbólumok több motívumot kereszteznek s így akaratlanul sokfélére vonatkoztathatók. "Differenciáltságot" pedig az ibseni technika nem bír el.

Ez a technika, amelyet van okunk ma is csodálni és amely olyan virtuóz tud lenni a Nórában, egyszer, egyetlen-egyszer pedig - a Kisértetekben - egy tiszta tragikus remekmű befogadására is jó volt, - a kristálytiszta ökonómia technikája s bámulatos, hogy Ibsen darabjaira a "ködös" jelzőt aggatták, összetévesztvén néhány borongós s töprengő hős karakterét a mű mathematikai világosságú karakterével.

És éppen ennek a technikai világosságnak a hiányát érzi a néző az Eyolfban. Az öreg Ibsen meglátásai kifinomodtak és van-e nagyobb veszedelem a dráma-alkotó számára, mint az, ha színekben s árnyalatokban kezd látni? A dráma azonnal elveszíti egyértelműségét s ezzel szuggesztív erejét. Áll ez Ibsennek mindhárom kései alkotására: a Borkmanra, az Epilógusra, de különösen az Eyolfra.

Az Eyolf hőse: Almers, végigküzdi a darabot, anélkül, hogy a tragédiáját érlelő motívumokkal igazán összeütközne. Tragikuma abban van, hogy Asta szerelme mellett vakon elment, mert az hitte, hogy Asta a féltestvére. De midőn ez a (drámailag nagyon helyesen) szükségszerű tévhite eloszlik, egy pillanatra sem döbben reá arra, hogy itt rejlett a katasztrófa. Kiderül, hogy ezt a motívumot a költő csak átvezetőnek tudta felhasználni az Eyolf-motívumhoz (Asta serdülő leány korában Almers kedvéért gyakran fiúnak öltözött és vélt féltestvére Eyolfnak becézte), amely azután egészen más oldalról érleli a katasztrófát.

Ritával, a feleségével szintén nincs igazi összeütközése: a két ember csak elbeszél egymás mellett. Rita lázadása okozza Eyolf pusztulását (látszólag vagy igazán? - ám döntse el a néző), de Eyolf halála mást jelent Ritának s mást jelent Almersnek. Így azután a darab befejezése egészen szervetlen és nagyon is érezhetően: kényszer-befejezés. Ahol nem volt harc, ott nem érezhetjük szükségszerűnek a befejezést.

2. Kifogástalan alakítást csak egyet láttunk a Kamaraszínház előadásán: az Aczél Ilonáét. Odry Árpád most is, mint oly gyakran: egyenetlen. Kitünően megjátszott momentumok váltakoznak játékában szerepnemtudásból származó gixerekkel, sőt: hamis hangsúlyokkal. Túlterheltség?...

Kürti Pál