Irigylésre méltó istenverték ezek a székely írók. Az asztalról - melynél ülnek -, mindent inkább elmondhatunk, mint azt, hogy szépen van megterítve; koplalás asztala ez, füstös, pislogó gyertyafény, kicsorbult poharak, összetört tányérok, feldöntött székek, rongyos, foltos abroszok asztala; meg kell hagynunk: jól rácsapott itt a kérlelhetetlen Végzet arra a bizonyos "nagy tivornyára". De az erdélyi írók legalább asztalfőn ülnek és a terem minden szegletéből kérdő, váró, bizakodó tekintetek villannak feléjük.

Most meglátogattak bennünket és mi, kismagyarországi írók, bizony csak macskaasztalnál kínálhattuk meg őket hellyel. Mert magunk is a macskaasztalnál ülünk. Igaz, az éttermet nálunk már kiseperték, van már tiszta abrosz is, új bor és új pecsenye is; nagyon szép, példás rendben készülődik itt nálunk az új Ťnagy tivornyať. De az irodalmat elcsapták a főasztaltól, nézheti a szégyensarokból a dicső lakomát és nézheti, mint hízik, egyre hízik ettől az új lakomától az asztalfőn ülők pocakja és vele együtt az új és úgylátszik örök magyar Végzet.

Hiszen igaz, álmodni lehet a kuckóban is, és az igazi hang a sarokból is be tudja harsogni az egész termet. Az irodalom, már tudniillik az igazi, tudja, hogy az emberiségnek szüksége van rája. Mégis csak máskép beszél az, akinek lesik ajkáról a szót. Mégis csak más a természetes, nyugodt önérzetnek, mint a sértett önérzetnek hangja. És székely írótestvéreink ajkán az író sértetlen, diadalmas önérzetének szava csendült meg: küzdünk, harcolunk, de vezérmódra.

Bízunk az életben, mert kegyetlenül bár, de gyermeki egyszerűséggel nyilatkoztatta meg előttünk hivatásunkat. Nem kell korlátokat fűrészelnünk, felgyülemlett gondolatpépeken átrágódnunk, hogy eljuthassunk a meztelen, szabad élethez, mert minden lépésünknél az élet ősi káoszának szabadsága vesz körül bennünket.

Az irodalmi élet tavaszának, első ifjúságának friss, szabad levegőjéből hoztak magukkal ezek a székely írók a Zeneakadémia nagytermébe. Olyan földről jöttek, hol a régi keretek mind széttörtek, hol újra kellett kezdeni mindent, az irodalmat is. A kezdet nehéz, de ott lebeg előtte az aranykor ígérete. Az aranykor, melyben még nem differenciálódott különné semmi, melyben még együtt van minden, az élet az irodalomban és az irodalom az életben.

Talán éppen ezért volt olyan mélyen harmónikus, meghatóan szép élmény ennek a szegény gárdának élén Benedek Eleket látni. Ez a csodálatos férfiú valóban aranykori jelenség. Az ifjúság legtisztább derűjével ősz fürtöktől koszorúzott gyönyörű homlokán, a férfikor törhetetlen energiája délceg tartásában, minden szava tiszta és nemes, egész fellépése azt hirdeti: íme egy egész ember, kiben nagyszerűen összeforrott az irodalom és az élet embere.

Csupa talpraesettség, egyenesség, gerincesség, bátor emelkedettség és ugyanakkor csupa szívbeli lágyság, melegség, csupa előkelő, igazán úri finomság, telve a legérzékenyebb, leg-lelketolvasztóbb kultúrával. Mikor szembeszáll "fiainak" támadóival, ép olyan büszke és tiszta, mint mikor meghajtja zászlóját Babits Mihály, Bartók Béla és Kodály Zoltán előtt. És mikor ez a bámulatos öreg ember a székely írókról beszél, a szava egy megifjodott irodalmi élet szava.