Bokros-Birman művészetében két vágyakozás hadakozik egymással és hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Bokros egyik énje a kellemes, elmélyedten életigenlő. Örül a jelenségeknek, csodálkozva gyönyörködik a formák érzékien szép játékán, kutatja az emberi jellemet és felszínre hozza minden árnyalatnyi jellegzetességét.

Bokros másik énje az élet nagy zűrzavarától ijedő, az ősi anyai létformákhoz visszavágyódó, a démonoktól való megváltásért imádkozó gyermek. E két énje egymással hadakozón, de mindig egymás mellett létezik. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Művészetében hol az árnyalatnyi finomságokkal dolgozó karakterábrázolás a döntő, hol a szűkszavú összefoglalás, a monstruózussá torzított nyujtás. Ám ahol finom és kulturált, ott is legtöbbször torzít egy kevéssé, s ahol primitivizál, ott is rengeteg felületfinomságot mintáz ki.

Torzításai is mily sajátságosak: a felnőtt részlegesen embrionális alkatot ölt, a gyermek - felnőttet. Valami csodálatos kiegyenlítettség hajtja Bokrost, - zűrös nyugtalanságban egyrészt és kielégíthetetlen nyugalom- és összhangvágyban másrészt - a születés-élménytől a halál-élményig. Lelkének ez a forrongása azért oly megkapó, mert művészien sűrített, mert démoni és mert néha legyűgöző formában tud megjelenni.

Szobrászi tudása nagy, technikája igen fejlett; mégse fog sohasem par excellence szobrot alkotni sem hildebrandti, sem rodini értelemben. Sohasem - vagy csak alapvető, strukturális lelki változás után - fog önmagában teljes, önmagában kiegyenlített művet teremteni. Ő nem dionüzoszi és nem apollói típus, hanem prometeüszi. Örök vágyódó és örök lázadó. Sehogy sem találja helyét abban a társadalomban, melyhez ezer szállal köti magát s melynek szellemétől elszakadni sohase tudna már.