És mégis érdeklődni tudunk irántuk, nem hozunk róluk marasztaló ítéletet. Miért? Mert az író megérteti őket velünk, mert embereknek érezzük őket, sárból és aranyból, fényből és sötétségből gyúrtaknak, amilyenek magunk is vagyunk. Az író rendkívüli ember-ábrázoló képességének szuggesztiója alatt állunk. Ez a Különös közjáték legfőbb értéke: kimerítően ábrázolt embereket állít elénk, akiknek minden szava csakugyan belőlük fakad, nem az író adja a szavakat szájukba, előre megfontolt cél szerint.

S tisztán és pontosan látjuk ezeknek az embereknek egymáshoz való viszonyát, azt a mértéket, amennyiben egymás sorsára hatnak. Mindezt átvilágítja az író filozófiája, amely azt mondja, hogy az ember nem csinálja az életét, hanem csak éli, nem tudatos akarat szerint, hanem adott diszpoziciók kényszere alatt. Úgy cselekszel, amilyen vagy s hogy milyen vagy, az nem tőled függ. Minden cselekedeted előbbi cselekedetek konzekvenciája s eljövendő cselekedeteid előzménye.

Ezért kellett a dialógust úgy csinálni, hogy az alakok a hangos beszédük mellett elmondják a titkolt gondolataikat is. Dialóg közben rövidebb-hosszabb monológokat is mondanak. Ez ebben az esetben több, mint technikai fogás: az írónak szüksége van rá, hogy alakjainak igazi, belső életét feltárja. Mint technikai újítás aligha kerülhet közhasználatba. Kiállhatatlan modorossággá válna, a dialógusban minduntalan pauzákat idéz elő: amíg az egyik beszélő a gondolatait mondja, a másik hallgatni kénytelen, nincs szerepe s színpadon mindig baj, ha az előtérben levő valamelyik személynek, akár csak pillanatokra is, nincs szerepe.

Az akciónak természetéhez tartozik, hogy nem szabad egy percre sem felfüggesztődnie. O'Neill, úgy tudom, maga sem használja ezt a fogást többi darabjaiban. S nem tudom, a Vígszínház találta-e ki vagy az eredeti amerikai előadáson is úgy csinálják azt a világítási fogást, hogy a fejre vetített fénnyel jelzik, hogy a szereplő most a titkos gondolatait mondja el, de ez a mesterkélt jelzés nem szükséges, mintegy a gyöngébbek kedvéért való s ezért inkább zavarja a közönséget. A színésznek magának kell megcsinálni, hogy a közönség mindig tisztában legyen vele, mikor beszél a partnerének s mikor beszél magában.

A közönséget csak kedvetleníti, ha azt veszi észre, hogy nem tételezik fel róla, hogy magától is megérti a dolgot. Egy helyen kitünően beválik ez a hangos gondolkodás: a második felvonás végén, mikor a négy szereplő együtt ül s elmondja gondolatait sorban egymás után, s midőn az asszony otthagyja a férfiakat, ezek hárman egyszerre mind utána néznek. Három férfi, akiknek sorsát egy asszony determinálja s egy asszony, kinek sorsa e három férfi között súrlódik - a jelenet pontosan jelzi a sorsokat, szimbólikus értelme van, nagyon szép, egyszerű szavak hullanak, a darab drámai tetőpontján van. Itt érezni O'Neillben legerősebben együtt a költőt és a drámaírót.

Nagyon nehéz és nagyon hálás feladatot nyujt a darab a szereplő színészeknek. Olyan nehéz és nagy szerep, mint a Nina, kevés van a modern drámairodalomban, terjedelme jóformán az egész asszonyi élet, a lányságtól az őszhajú öregkorig, közben végigmegy az asszonyi érzés egész skáláján, minden érzés az erotikába torkollik bele s ezt minden pillanatban éreztetni kell. Gombaszögi Frida művészetének diadala, hogy ezt mind bírja.

A fizikuma úgyszólván együtt fejlődik a szereppel, az első felvonás lányos mozgása, később az érett asszony erőteljes lágysága s a végén a törődött, öreg asszony lankadtsága - a művésznő minden mozdulata jelzi az életkor változásait. Ugyanúgy a beszéde is, a hangja pedig minden modulációval hozzásimul a szerep belső életéhez. Elmélyedt, komoly, művészi munka ez, de erős és tiszta színészi ösztönök munkája is. Egy komplikált feladat adaequat megoldását kaptuk a művésznőtől.

Kicsiny, de rendkívül kényes szerepében Varsányi Irén egyik legfontosabb pontján megmenti a darabot, az ő lényének finomsága nélkül nagyon nehéz volna elfogadni az anyóst, aki menyének megmagyarázza, hogy nem szabad megszülnie terhelt apától fogant magzatát. A férfiak közül Vértesst kell elsősorban említeni. Új ember, kitünően beválik. Mindig biztosan áll a helyén, teljesen benne van szerepében és intelligensen beszél. Rajnay is jól kiformálja az alakot, csak fürge ugrándozásában túloz kissé.

Törzs ábrázolásában Charley alakja, úgy érzem, üresebb, mint amilyennek az író elképzelte, csak a fél-komikus jeleneteiben igazán jó. Néhány percnyi kis szerepében kifogástalanul csinálja a dolgát Gellért Lajos. A rendezés Jób Dánielnek alighanem legjobb rendezői munkája, minden hatás-lehetőséget teljesen kihoz és finoman old meg nem egy nehéz problémát. Általában a színház nagy ambicióval végzett nehéz munkájáról csak elismeréssel lehet szólni s nem szabad elfeledkezni a fordítóról, Harsányi Zsoltról sem, ki a dialógus egyszerű, póztalan hangját teljes sikerrel tolmácsolja.