Ki az ideál? Mussolini vagy Pató Pál?

1929 | Május

Rossz időben érkezett Budapestre Mussolini fiatal és rokonszenves államtitkárja. Rossz időben, mert a gondok és kétségek nyomasztó levegője megfoghatatlanul és észrevétlenül beférkőzik a párnázott ajtók szemmel nem látható hasadékain s hivatlan vendégként uszik a miniszteri dolgozószobák optimista levegőjében is.

S az igazság kötelező szeretete megköveteli annak elismerését, hogy ma már nemcsak a névtelen magyar adófizetőnek, hanem a magyar kormánynak is gondjai vannak s Istennek hála, elmultak azok az idők, amikor minden kritikus megjegyzést, minden intő szót fölényes kézlegyintéssel intéztek el és rosszhiszemü uszitó volt mindenki, aki fölemelte szavát a magyar kormány pénzügyi és gazdasági politikája ellen.

Pénzgondjai nincsenek a magyar államnak.
A gondolkodó főnek az sem okoz gondot, hogy e napokban, talán holnap, talán még hetekig és hónapokig sulyos tünetek zavarhatják meg a gazdasági élet mindennapos menetét.

De nagy gond az, hol itt a kiut?
Merre és kinél találjuk meg a mentő gondolatot? Kié lesz az az erős kéz, amely az uttalan mezőre tévedt szekeret kiemeli a sárból? Van-e komoly, érett, megfontolt, nem mükedvelői agysejtekből fakadt programja és reformtervezete a magyar kormánynak? Ezekre a kérdésekre várja a feleletet ma a magyar közvéleménynek az a része, amely elmélyült figyelemmel kiséri a magyar politika lépteit. Ez az, ami ma érdekel és izgat bennünket, ezért szorult ma Magyarországon háttérbe a nagypolitika, ezért érkezett rossz lélektani pillanatban az ifju olasz államtitkár Budapestre.

Amikor Mussolini hét évvel ezelőtt két kemény kezébe ragadta az olasz állam gyeplőit, Itália levegőjét is sulyos gondok és kétségek láthatatlan kisugárzásai tették nyomasztóvá. A háboru utáni nagy olasz válság gócpontja a munkakedv katasztrofális csökkenése és a gazdasági élet vérkeringésének ellanyhulása volt. Itália szive, a lombard ipar, egyre halkabban vert és senki sem tudta, mit hoz a jövő.

S ma? Gazdagabb-e ma Olaszország, nagyobb-e a tőkéje, sulyosabb-e az olasz adófizető megterhelése, nem fontos. Az a döntő, hogy az olasz diktátor munkaszeretete s munkabirása viharos ütemre sarkalta alig néhány esztendő alatt az olasz kezeket és megállhatatlan forgásba lenditette egy nagy ország gazdasági gépezetének minden kerekét.

A másik, a politika komor álarca mögött szinte láthatatlanná vált nagy müve Mussolininak, kit az „Encyclopoedia Britanica” is born organisernek, született szervezőnek nevez, az a hatalmas gazdasági demokrácia, amelyet Olaszországban megteremtett.

A fascizmus politikai diktatura, de gazdasági demokrácia!
Nem a polgárt nyomja le proletársorba, hanem a munkásembert avatja teljesjogu polgárrá. Ez az eléggé soha nem hangsulyozható gazdaságpolitikai momentum Mussolini igazi ereje.S a fascizmusnak ez a lelki magva az, amit a haladó európai gondolat szellemi vezetői, Shaw is , Wells is, nemcsak elismertek, hanem angol bátorsággal és angol őszinteséggel hangosan ki is mondottak.

Ezt nem tanultuk el Olaszországtól!
Se lendület, se a munka szeretete, se a jövőben való teljes és korlátlan bizalom nem volt a magyar gazdasági miniszterek tarsolyában. Bethlen Istvánnak nem volt egyetlen gazdasági minisztere sem, aki messzire kilátó, nem nemzedékekre, csak évtizedekre szóló programot tudott volna adni.

Tiszta papiros volt az ország tiz évvel ezelőtt! Mit irtunk rá?
Ne feleljünk, ne soroljuk föl a bünök, mulasztások tömegét. A felelősség, amely mindenkire, akinek a szava négy falon tul is elhallik, kötelező, ma olyan sulyos, hogy a nyomasztó hangulatot ne fokozzuk, ne mélyitsük el. De azt nyiltan ki kell mondani s szakadatlanul hangsulyozni: Ez igy nem megy tovább!

Nem lehet egy ország gazdasági életét napról-napra, hónapról-hónapra, évről-évre összetákolt programokkal tengetni. Sem a belső fejlődés, sem az egyre vértelenebbé váló gazdasági kapcsolatok szomszédaink felé nem türnek halogatást! S mit mondjunk arról a szivet facsaró nyomorról, amely falvainkban terpeszkedik? Hol van az a magyar államférfiu, akinek egy, csak egyetlen szava lett volna arról, hogyan s mely eszközökkel akarjuk kiemelni a magyar falut, a magyar zsellért, abból a reménytelen tespedésből, amelyben ma senyved?

Egy angol publicista irta néhány nappal ezelőtt Magyarországról, hogy a magyar Földnélküli Jánosok problémájának megoldása dönti el ennek az országnak a sorsát. Vajjon eszébe jutott-e a magyar földmivelésügyi miniszternek, hogy erről gondolkodjék, vagy a gondolkodásra akárcsak kisérletet is tegyen.

És arról se feledkezzünk meg, hogy ez az ország nemcsak a miénk, hanem a felnövekedő fiatal nemzedéké is, amely ma bizony keserü kilátástalansággal néz a jövő elébe! Hová helyezzük el ifju mérnökeinket, orvosainkat, tudósainkat?! Mit kezdjen a fiatal munkás és a mai legnyomasztóbb gond, hová vezessük le a falu ifjuságát, hol keressen munkát és megélhetést, amikor apja és nagyapja is nehezen talált száraz kenyeret a magyar Kánaánban?

Való igaz, Magyarország helyén nem támad lyuk és valahogy még mindig volt! De Mussolini barátainak talán mégsem szabadna Pató Pálék filozófiáját gazdasági programmá avatni. A fascista Itáliától nem várhatunk pénzügyi segitséget. Itália maga is tőkeimportra szorul, nemhogy kölcsönöket adhasson. A külkereskedelmi statisztika rideg számadatai is azt bizonyitják, hogy a magyar-olasz politikai barátság nem jelent még hasznos és nyereséges kereskedelmi kapcsolatot, amikor a kanadai búza gyakran olcsóbb Milanóban, mint a magyar.

De gondolatot, szuggesztiv erőt, eszméket és kemény akaratot talán tanulhatnánk az uj Olaszország megteremtőjétől. Elmult már az az idő, amikor régi jó magyar szokás szerint elvethettük a jövő gondját, valahányszor kissé kiderült az égbolt és vergődve ugyan, de valahogy mégis megéltünk és magyar politikusoknak sohasem szabadna megfeledkezni Deák szaváról, amit Schmerlingnek vágott a szemébe, amikor az osztrák miniszter azzal hivalkodott, hogy a magyarok hiába reménykednek az európai helyzet fölborulásában, mert ez a helyzet sziklárd és megingathatatlan.

„Van az én szőlőmben egy düledező góré – felelte Deák – és megkérdeztem a vincelléremet, kibirja-e a telet? Ki, felelte az öreg magyar, ha nem fuj a szél! De, amikor olyan sürün fuj a szél!”