Ennek a züllött kontáriparnak számtalan példáját látjuk a mai termelésben, a ruhakészitő iparban, a papirbakkancsban, az asztalosiparban, a vasiparban csak ugy, mint akár a házépitések terén. Izléstelen, szemetsértő és szilárdsági követelményeknek sem megfelelő épületek emelkednek, amelyek a későbbi korban is bizonyságai lesznek a szabad ipar jelszava alatt elkövetett iparrontásnak.

Igen, a szabad ipar lehetővé tette, hogy a Galiciából legtöbbször engedély nélkül beosont idegen faj, bárha semmi ipart nem tanult, – fittyet hányva az ipari képesités szabályainak, – az iparigazolványokból nemcsak egy, hanem öt-hatot is tarthasson zsebében. Ha akarja szabó, ha akarja cipőkészitő, ha akarja épitési vállalkozó, szállitóiparos stb. lehet minden egyszemélyben.

Ezzel szemben, ha a mi népünk fáradságos és szenvedésteli fiatalsága árán nyert is valamely iparban képesitést, már az iparigazolvány megszerzéséig el nem jutott, megmarad mesterlegénynek, a gyárban bérmunkásnak vagy bárhol egyebütt órabéresnek, hogy a mindennapi kenyerét megszerezze, amely szerzeményből nem jut annyi félretenni való, hogy abból az iparigazolvány megszerezhető legyen, de még kevésbé, hogy szabad ipar gyakorlásához szükséges berendezéseket akár csak a legkisebb mühely formájában, akár csak a legkisebb anyagraktárkészlettel is sikerülne biztositani.

Ezt célozták és ezt el is érték a szabad verseny jelszava alatt az iparban.
Az idegen gazdagodott a magunk fajtáján, amely pedig a régi céhrendszerben remekbe készült alkotásaival a világpiacon is becsületet szerzett a magyar iparosnak, – aki sutba került és csak az öregek emlékében él ma már.

A másik oldalon a szabad verseny mindenható jelszava mellett a kereskedelem csaknem zsidó monopóliummá vált. A rövid ideig tartó kezdeti nehézségeken csakhamar tuljutva, pontosan kiszámitott tervszerüséggel felosztották maguk között az országot terület szerint és a termesztmények minemüsége szerint.

Igy lett csakhamar Schlesinger és Polákovicsok által – Magyarországon hajdan Győr városba mint központba összefutó becsületes keresztény gabonakereskedelemből a zsidó gabonaügynökök sürü hálózatával egy zsidó gabonakereskedelmi monopólium. Általuk vált gyakorlattá, hogy nemcsak a törpebirtokos, de a kis- és középbirtokoson át a nagybirtokos is már csirájában lekötötte a gabonáját függetlenül attól, hogy lesz-e és hogy mennyi termés, világos, hogy azon az áron, amelyet a Schlesinger és Polakovicsok szabtak meg.

Mi sem természetesebb, hogy a megszorult emberek helyzetével visszaélő és idegen kézben összpontosult gabonakereskedelem ezzel a módszerrel nemcsak a Schlesinger és Polakovicsoknak hombárjait töltötte meg, hanem a Wertheim-kasszáit is, ezért azonban keservesen megfizetett az ország gabonatermelő népe az elszegényedéssel. Akkor még nem kellett kartelről beszélni, annyira egykézben volt a gabonakereskedelem, hogy kartel nélkül is eredményesen végezte a kiuzsorázás müveletét.

Igy jutottak a fára, a szénre, a vasra, gyapjura, a textilárukra, vasutépitkezésekre, a folyómeder kotrásokra a Schlesinger és Polakovicsokhoz hasonlóan Haas és Deutschok, mint egy-egy gyüjtőállomás, ahová automatikusan folyt be a magyar erőfeszités, a magyar fáradhatatlan munka és szorgalomnak minden gyümölcse, mert az a munka és szorgalom, amelyet az ország lakossága akár mezőgazdasági, akár ipari munkával is foglalkozott légyen, kifejtett: legfeljebb arra volt elegendő, hogy szegénységben áttengethesse a sulyos munkával, a rossz higienikus viszonyok között, gyenge táplálkozás mellett európai viszonylatban is legrövidebbre szabott átlag életkorát.

A szabad kereskedelem meghozta az idegen fajnak a meggazdagodás összes lehetőségeit, ahol a kritérium nem a szorgalom, hanem a lelkiismeretlenség volt, amelynek káros eredményéből bőven kijutott a kiuzsorázott munkások százainak az egyik oldalon, a szegény fogyasztónak a másik oldalon.

Nem a szorgalmas, lelkiismeretes munka, hanem a minden határon tulmenő lelkiismeretlenség eredményezte azokat a vagyonokat, amelyek Magyarország birtokállományában azt a veszedelmes eltolódást, amely legfőbb oka azoknak a nehéz szociális problémáknak, amelyekkel ma az állam és egyéb közületek megbirkózni nem képesek. Régen igy volt. Nem is kellett hozzá kartel; a „vakulj magyar” jelszó elegendő volt.

Hizelgés, a nép rossz vágyainak felköltése és kihasználása, olcsó és kártékony élvezeteknek minden szegleten felkinálása, falun az itcés zsidó politikája eredményesen dolgozott. Ma már ezekkel a primitivebb eszközökkel a vagyon további halmozása a mohó vágyakkal arányos tempót tartani nem tud, uj jelszavak kellenek és amit ma már nem tudnának elvégezni a Schlesinger és Polakovicsok, meg talán külön a Haas és Deutschok stb., azt elvégezik együttesen és ma ugy hivják őket, hogy kartel, amelyben a néhány egyébként is igen erős, szövetkezik a sok gyenge, szervezetlen és igy erőtlennel szemben, hogy a helyzet állandósuljon, a tempó megmaradjon, a vagyonos még gazdagabb, a vagyontalan még szegényebb legyen.

Ártatlan mezbe öltözve közeledett a kartel, kezdetben szakirányu gazdasági cikkekben, majd hamarosan az egész napisajtó felhasználásával igyekeztek beadni a jóhiszemüeknek, a járatlanoknak, a dolgok mélyét nem kutatóknak, hogy a kartel egyetlen módja az olcsóbb termelésnek. Ebből világosan következnék, hogy az olcsóbb termelés a fogyasztási cikkek árának csökkenését eredményezi. Ez a legtermészetesebb nemzetgazdasági törvény, amelyet szemfényvesztésül előre bocsájtottak, amidőn a háttérben már teleirták a papirost, a karte-t, amelyen azok, akiknek a kezében a fa, a cement, a vas, a mész, az épitőkő, a tégla, mindennemü egyéb épitési anyag volt, ugyancsak egy társaságba kerültek, más oldalon egy társaságba kerültek a textilesek, a bőrkereskedők, – a gyufát már nem is kell emliteni, – minden tömegfogyasztási anyag vagy cikk, – számra 43, – ma már közös igazgatás alatt áll, amely közös igazgatást elvégzik azok, akik ezeket a karteleket csinálták, ami röviden és magyarul annyi, mint összebeszéltek, hogy a fogyasztók számára megdrágitják az életet, mert az összebeszélés alaptétele, hogy mindazok a gonoszak, akik ajókból fognak megélni, áruikat a kartel által megállapitott árin alul forgalomba nem hozhatják.

Megcsinálták az ármaximálásnak az ellentétjét: az árminimálást, ami azt jelenti, hogy a kartel által megszabott áron alul árusitani nem lehet, hanem csupán annál drágábban.

A merkantil-foglalkozásnak, akik a legvehemensebben – és amint a történtek igazolják, eredményesen – támadták a fogyasztók védelmére alkalmazott „ármaximálást”, a szabad kereskedelmi verseny jelszavával, ma a „kartel” megtévesztő jelszava mögött burkoltan megcsinálták az árminimálásnak pusztitó szövetségét.

Természetes nem kellett az ármaximálás, amely a fogyasztót a kiuzsorázás ellen némikép megvédte, helyébe gyakorlatilag megvalósitják az árminimálást, mely a fogyasztót végkép tönkre teszi. Ily módon megint célhoz értek: ujra szabad a vásár! Aki birja, marja. A kartel legalább is ezt vallja. Ez a gazdasági anarchia! De hol van a hatóság?!...