1. Vak katonasapkában

A Rákóczi-uton áll, ötvenéves, katonakabát van rajta, fején katonasapka. Ujságot árul, lenéz a földre, vak. Vörös kezét ütögeti, lábával topog.

A szerb harctéren vesztette el szemevilágát, huszonkettő óta koldul az ujságjaival. Egyszer többet keres, egyszer kevesebbet, átlagosan két-hárompengős forgalmat csinál naponta. Derék magyar ember, egyenes, tisztességes, a kéregetőnek ahhoz a fajtájához tartozik, aki nem kér. Áll és vár. Felesége nincs, van egy fia, ő taníttatja, negyedik polgáriba jár.

Százszázalékos vak. Este hétig áll a posztján, akkor a Pannónia egyik alportása elvezeti a volt Szikszay-sarokig, ott megáll és vár, amíg a másik oldalról érte jön az ujságárusasszony, átvezeti a kocsiuton s fölülteti a 32-es kocsira. Ez a kocsi kimegy Kispestre, itt a végállomásnál vár rá a fia, hazavezeti.

Reggel egyedül jön a hivatalába, lesegítik a villamosról. Ő így mondja: „bottal idetapogatok”.
Az aprópénzt, amit kap, kézzel kitapogatja a papírpénzt azonban nem ismeri meg. Nincs is gyakorlata, egyszer kapott tíz pengőt, egy hölgy adta, akinek a férje főhadnagy volt abban a században, ahol ő is szolgált. Tudja, hogy a Rákóczi-uton áll, de nem emlékszik már az utcára, az időt érzi, a dátumokat nem ismeri.

Hallotta, hogy rézsut szemben, a járda másik szélén egy nyomorék gyerek koldul, egy környékbeli viciné béna fia. Nem tud róla semmit, soha nem látta, azt mondjk, hogy az nagy konkurense neki.
Délre egy pár virslit eszik s negyedkiló kenyeret vesz hozzá, ez a koldus ebédje.

- Ki volt az az ember, aki olyan soká ott állt maga mellett, mit beszélgettek? – kérdem a katonasapkás vaktól.
- Egy volt kollégám. Ötven fillért kért tőlem. Borotválkozásra kérte!
- Borotválkozásra? – feleltem – hiszen meg volt borotválva!
- Én nem láttam! – szólt, azután szomoruan hozzátette: „becsapnak engem, margéroznak!”

2. „Merénylet következtében”

Másik része a városnak. Nagymező-utca. Fiatal ember koldul egy ház falához támaszkodva. Féllába van és vak. Este 7 óra van, szombaton. Óriási fogalom és a szegény fiatal vak egyhanguan mormolja: Szegény, szerencsétlen, világtalan rokkant, kezeiket csókolom, áldja meg az isten!
Kezeit összekulcsolja, fejét lehajtja, sovány arca szinte uszik az alázatban. Harmincéves lehet.
- Háborus szerencsétlen vagyok – folytatja -, alázattal köszönöm, irgalmazzanak a szegény vak katonának. Majdnem mindenki ad… A nők hisztérikus sietséggel veszik elő pénztárcájukat és a vak rokkant keze megtelik pénzzel.
- Jöjjön velem a kapu alá – mondom neki halka.
Azonnal abbahagyja a nyöszörgést és jön velem.
- Hogy hívják? – kérdem a vaktól a kapu alatt.
Megmondja a nevét.
- A háboruban vakult meg? – kérdem. Hangomon meghallja, hogy félhivatalos, nem is felel mindjárt. Pillanat csönd és aztán halkan így szól:
- Merénylet következében…
- Vitriol? – kérdem.
- Nem – feleli a vak -, lugoldat!
Elmondja, hogy a felesége három év előtt szemenöntötte lugoldattal, mert egy gonosz házmesterné őrültté tette, beadta az asszonynak, hogy a férje más nőkhöz viszi a pénzét.
A vak akkor még cipőpucoló volt, mert a féllábát elvesztette a háboruban, de nem keresett eleget és a feleségét mgőrjítették, hogy ő máshoz hordja a pénzt.
- Igen fölindult állapotban volt – meséli a vak -, nem is tudta, mit cselekszik, nagy volt már a gyerekünk s ő oly őrült volt, hogy pólyát készített ki neki, mielőtt eljött hozzám a lugkőoldattal. Nem volt beszámítható. Ott megtaláltuk a pólyát a nagy gyerek mellett.
- Az asszonyt becsukták?
- Nem.
- Hanem?
- Együtt vagyunk – folytatta a vak s igen szelíden ezt sóhajtotta hozzá: mit csináljak?
Az asszony mosni jár, ő koldul.
- Most már élünk rendesen – mondja -, én tanulok hermonikázni. Huzóhermonikán. Csak a kintornaengedélyt kapjam meg, akkor jó lesz minden… Mialatt beszélgetünk, egy kisfiu lép oda hozzánk. Megfogja a vak kezét. A fia. Trianoni sapka van a gyereken, elől. Magyarország aranyozott címere. Ott áll a papa mellett, ugrál a gyerek, percig nem marad csöndben. Fogdossa a papa falábát.
- Most már nem veszekednek? – kérdem.
- Most már nem!... Megbánta… Odaadná nekem a két szeme világát… Most már…

Olyan halk hangja van, szent csöndesség érzik rajta. És mintha valami legpuhább nyugalomágyban aludna, mintha élve sírba tették volna. fejét kissé oldalt hajtja, két szeme helyén két elfehéredett seb látszik. Mozog valami a szeme körül. Vibrál. Talán sír, de hát ezt nem lehet tudni. Akinek szeme nincs, könnyezni se tud.