Frissen esett fehér hólepel takarja a Svábhegy dülőit s a kis szürke kávémasina fulladozva és lihegve veszi a kanyarokat. Hosszu-hosszu idő multán végre megáll a Nagyszálló előtt. A portásfülkében kedélye römipárti folyik.
- Csortos úr? – kérdem.
- Alszik. De azért a portás otthagyja a pártit és jön föl velem az emeletre.
Kopogás. Egyszer, kétszer. Végre halkan nyílik az ajtó, kikandikál egy szőke „Dzsingiszkán”-fej. Gyönyörű kilátás, a szoba kellemesen be van fűtve, könyvek. Csortos gumiköpenyt huz, helyet mutat. Mint a süketnémák, gyorsan integetni kezd, az ablakok s a havas táj felé. Ahá, hogy mit szólok ehhez a télhez. Ceruza, papír előtte, írni kezd:
- Holnap még majd fagyni fog! Ennek az áldozata vagyok!
Önkénytelenül én is írni akarok. Csortos hangtalanul elneveti magát. Ir:
- A pincér bejött hozzám egy papírral, az volt rajt, hogy ez az ásványvíz nincs. Fölírtam: maga beszélhet! Azt mondta folytatva, hogy azt hitte, hogy akkor nem értem…
- Mi baja tulajdonképen? – kérdem.
Irja:
- Influenzajárvány, „Joindulatu” rekedtség formájában. Hogy eddig bírtam, azt a tanár a jó szervezetemnek tulajdonítja. (Most fordít a paríron.). Egyetlen kura: kuss!
- Unatkozik?
Nagyot sóhajt, uj papírt vesz elő.
- Olvasok. Föláll, integet, teljesen ugy, mint egy süketnéma. Könyvet hoz: Mereskovszkij.
- Szereti? – kérdem. Ezt írja föl.
- Mindent ismerek tőle, életem vágya a „Nagy Péter”-t megcsinálni darabnak.
Most int, hogy várjak. Az asztalon szétszórt kártyára mutat, írja:
- Patience-ot játszom, de nem tudok, most magam találok ki valamit, mert nincs, aki megtanítson. Telefonáltam Galántainak, hogy küldjön egy patience könyvet, azt telefonálta: Imádkozik értem, de könyv, az nincs…
Lecsapja a ceruzát. Mintha azt mondaná: ki hallott már ilyet!!!
Nevetünk. Fölkapja a ceruzát:
- Látja ez a „Különös közjáték”! Most még, amit gondolok hozzá…
- Mégis mikor lesz jobban?
Fölvonja a vállát: nem tudja. Irja: egy-két héten belül… Kérdem, hogy rossz-e ez a némaság.
- Lehetetlen érintkezés, írja, mindent firkálni! Ma reggel lent voltam, a feleségem 39° lázzal fekszik, nem engedem ide föl. A kutyáim mártírjai vagyunk, valakinek mellettük kell lenni. – Most valami eszébe jut. Nevet. Irja:
- Egész éjjel Lehotayval álmodtam, jött felém a tábornok szerepében s olyan szük waffenrock volt rajta, hogy kétségbeesve lekezdtem kiabálni, hogy ez nem az enyém!...
Azzal próbál még marasztalni, hogy csak akkor van jókedve, ha valakivel „beszélgethet” egy kicsit. Fölírom neki, hogy várnak lent a városban. „Ahá.” – írja vissza. És szomoruan néz utánam…