Lessing-bemutató a Nemzeti Színházban

Minna von Barnhelm az egyetlen dráma, amely vígjáték alakjában dolgozza fel a német kötelesség-fogalmat, azt a német lélektartalmat, amelyen ennek a népnek tragikum-érzése alapszik s amely Kant rendszerén keresztül Schillerben kapta meg klasszikusát. A lélektani feltételek e páratlanul maradt beállítás számára megvoltak Lessing körül: Nagy Frigyes országának hullámos katonaélete bizonyára bőven adott alkalmat, hogy ezt az anyagot a művész derűs oldaláról megláthassa, így túlzásában is, amiben talán egyetlen vígjáték-lehetősége rejlik.

De ha Lessing korában elbűvölő hatással lehetett már maga a milieu, amelyben Tellheim őrnagy és a szász bárókisasszony szerelmi játéka lepereg, mi igen csekély közösséget érezhetünk e daliás kor kvietált tisztjeinek ügyes-bajos életével és az egykorú berlini vendégfogadó levegőjével. S hogy ez a vígjáték ma is csalhatatlan hatást gyakorol egy nagyvárosi színház elvásott ízlésű közönségére, az csak azon múlik, hogy a Minna von Barnhelmben éppen - alig van "milieu"; de vannak nagyszerűen megkonstruált helyzetek, van tökéletes mesterségbeli tudással megcsinált fokozás és dialogus, amely nem a kor festői lehetőségeiből akar meríteni, hanem magából a dráma konstrukciójából.

A figurák mindannyian Lessing művelt prózáját beszélik, azt a prózát, amelyet iskolában azért tanítanak, mert ez a nyelv, amíg németül beszélnek ezen a földön, örökké érthető marad. És örökké érthető fog maradni ez a nyelv a spontánul figyelő tömeg számára a színpadról is.

Csak a nagyvárosi litterátusok fonák és másodkézből származó "irodalmi" ízlése számára sematikusak s naivak ezek a figurák. A Moliére fecsegő, intrikus komornáinak inkább megbocsájtják, hogy olyasmiket is mondanak, mit a XIV. Lajos-korabeli komornák bizony nem igen mondhattak "a való életben", mert Moličreben mindig van valami elhajlás a bohózat felé s bohózatban sokat lehet az úgynevezett "stilizálás" számlájára írni; a Lessing fecsegő, intrikus komornájának az aktuálisban megrekedt ízlés nem bocsájtja meg ugyanezt.

Vajjon ki értené meg a Minna von Barnhelm tisztiszolgáját s komornáját, ha azok Nagy Frigyes korának cseléd-argotját beszélnék, aminek révén a ma művészetlátása szerint sémából hús-vér emberekké válnának? Vajjon ki értené meg Oedipus királyt, ha alkotója a milieuből vezette volna le szavait? S ki fogja megérteni tíz év mulva azokat a színdarabokat, amelyeknek figurái a mai élet akcidenciáiból nőttek ki?

A Minna von Barnhelm alakjai annak a művésznek szavát beszélik, aki megalkotta őket s ez azt jelenti, hogy a költő itt - e félszeg antropomorf fogalommal élve - a halhatatlanság számára akart alkotni...

A Nemzeti Színház előadása kifogástalan. Csak Minna szobájának pesti iparművész-kokettériával megtervezett díszlete stílustalan s teljességgel elüt a darab karakterétől. És a forgószínpadnak nyilt színen való forgatása Tellheim felvonást záró elrohanásához magábanvéve csinos ötlet, de a Minna von Barnhelm éppen az a fajta darab, amelynek semmi szüksége sincsen "entfesselt" színpadra.