Gróf Bethlen Margit drámája a Vígszínházban

1929 | Június

A szürke ruha

A valóban tehetséges és finom szellemű írónő talán nem is tudta, milyen merészség felépíteni egy darabot három szereplőre, még pedig úgy, hogy a három közül legtöbbször csak kettő van a színpadon s ami köztük történik, csupa belső történés, érzések, vágyak, gondolatok súrlódása érzésekkel, vágyakkal, gondolatokkal. Hogy ez betöltse a színpadot és odaszögezze a nézőteret, ahhoz olyan magas feszültségű áramot kell bekapcsolni a személyekbe, hogy akármilyen tehetség és drámai konstruáló erő is hatalmas próbára kerül.

E mellett a formai végső leegyszerűsítés mellett belsőleg is épúgy le van egyszerűsítve a dolog. Csaknem teljesen ki van kapcsolva a milieu, amiben a szereplők élnek, jóformán ki vannak emelve életük összes többi viszonylataiból és semmiképen sincs még csak sejtetve sem a köztük és velük történő dolgoknak másokra, a világra való hatása.

Még tovább: ki van kapcsolva a cselekvény a morális megítélés távlatából is, ami pedig a tipikus háromszög-témánál tradiciósan fontos szokott lenni. Kizárólag az érzelmi távlatba van beállítva, a feleség, férj és udvarló érzelmi súrlódására. Látható, hogy az írónő ugyancsak megnehezítette már a koncepcióban is a maga helyzetét. Egyetlen eszközt tartott csak meg a hatás előidézésére: a dialogust.

Tehát: dialogus-dráma, dialektikai segédeszközök nélkül, tisztán arra alapítva, hogy a személyek szavaikkal kitárják magukat, pozicióikat és ebből kialakul sorsuk. Az írónő a dolgok közepébe az asszonyt állította, aki folytonos vibrálás közben vergődik két férfi, a férj és a szerető között, ebben a vergődésben összetörik és a halálba megy. Az asszonyi nyugtalanság és elsóvárgás képe ez, azé az asszonyé, aki nem találta meg a számára teremtett férfit a férjében, aki nem tud neki egyebet adni, mint egy egyszerű ember hű szerelmét, de nem találta meg az udvarlójában sem, mert az meg csak kiélte szerelmét s aztán félretolja útjából.

Ebben az alakban van valami átérzettség, sokszor olyan finom és lírailag mély szavak buggyannak ki belőle, amelyek azt mutatják, az írónő megérezte alakjának lelki feszültségét s ettől való szenvedését. De inkább csak érezte, nem tudja teljesen megmarkolni és kiemelni, csak küzködik, birkózik vele, - erre vall, hogy sokszor kénytelen nem is elsőrendű frazeologiához folyamodni. Nem bírt alakjával, nem tud neki határozott kontúrokat adni.

Csak a líráját bírja kihozni, nem a drámáját. S ezt Gombaszögi Frida érzelmileg gazdagon árnyalt, kitünő játéka sem bírja elleplezni, - hiába a színész minden igyekezete és tehetsége, ha a darab nem ad az alaknak olyan kontúrokat, amelyeket a színész kitölthet játékával. Gombaszögi Frida játékában bámultuk érzelmi eszközeinek gazdagságát és sokszínű variálódását, de még ő sem foghatta össze valódi karakterré az alak körvonaltalan libegését.

Az udvarló, Károly, még kevésbé valaki. Nincs reliefje, szerepe merő reflex, nincs is más tenni- és mondanivalója, mint folyton védekezni a férj gyanakvó megfigyelése és a második felvonásban az asszony felháborodása ellen. Ezt az alakot a szerző nem élte át, csak színpadi rekvizitumot tudott belőle csinálni és nem is adott Somlay Artúrnak semmi igazi játszanivalót. Az érzelmi drámában ennek a fontos alaknak nincs érzése, amit érdemes volna kitárni.

Marad a férj. A férfi, aki nem tud semmit, de megérez mindent, érzi, hogy asszonya kisiklott a kezéből, bizonytalan ujjakkal kapkod utána, de nem tud semmit megfogni. Nincs ereje, hogy élükre állítsa a dolgokat, nem meri megkockáztatni, hogy elveszítse az asszonyt, akit szeret, folyton gyanakszik, megfigyel, de csak gyötri magát, a konzekvenciákat nem vonja le. Cselekvése semmi és csodálatosképen mégis az ő alakját érezzük legdrámaibbnak.

Mert van körvonala, emberi karaktere, van egy fix pontja, amelyen megáll és minden, amit tesz, erre a fix pontra vetítődik. A harmadik felvonásban végre drámai helyzetbe is kerül. Amikor meg kell győződnie, hogy a felesége öngyilkos lett s nyomról nyomra ráébred, hogy az öngyilkosság oka a másik férfi, Károly, - ez a darab egyetlen pontja, amely drámailag van kigondolva s feszültséget teremt a színpadon.

A férj ekkor is a karakterében marad, passzív marad, a szavak embere, de a jelenet mégis él és igazi izgalom van benne. S a drámai egyensúly törvénye sajátságos módon érvényesül: a szerző intenciója szerint az asszony körül kellene a dolgoknak bogozódni és mégis, jóformán kezdettől fogva a férjet érezzük a legfontosabb alaknak: a jobban megkonstruált alak vonja magához a súlypontot. S hogy mennyire áll, amit az asszony szerepéről mint szerepről mondtam, mutatja az is, hogy Törzs Jenő játéka teljesen érvényesül, mert a szerep megkapta az írótól a keretet, amelyet a színész tehetségének kell kitölteni. Törzs művészi rutinja az egyszer megkapott kontúrokat ott is fenn tudja tartani, ahol a szerző keze pillanatnyilag bizonytalanná válik a felrajzolásban.