Reggelek

Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Nirvánás éjszakámból felmerülve
meg kell épitnem minden egy napom:
fáradt karral fejem fölé feszitni
az ég kárpitját megtépett hitemből,
kiteregetni sivatag magányom,
felütni rajta gondom sátorát
és befuttatni hullatag reménnyel,
hogy szélcsendjében ellakhassak estig.
Reggeltől estig. Többre nincs erőm.
S reggel megint előlről kezdeni.

  Silhouette

Fehér lapon szeszélyes tintafolt.
Nézem.
(Mért nézem?)
Egyszerre rámnéz.
A széle merészen
meghúzott arcél;
s feketén a feketébe
megrebben a szem,
ajka rámmosolyog
s haja dús keretében
az arc él.

Nézem merőn.
Halántékomban
a pillanat szédült öröme.
S a szivem egyre hangosabban
dobban.

S már húnyva a mély szem,
a gőgös ajak
bús ive zárva;
s mint fényjel az éjben,
kilobban,
elmerül
feketén a feketében
az arc minden vonala.
Hova tűnt? S honnan jött?
Könnyes szemem káprázata volt?
Üzenet árva
alkonyat csöndjén?
Nézem, hasztalan nézem:
előttem hallgatag
fehér lapon szeszélyes tintafolt.