A gekko-gyik, a legkitűnőbb légtornász. Mozirendezők kedvelt „trükk”-je, hogy hősüket a falramászás csodálatos előadása közben mutatják be. A síma falon, a mennyezeten kúszik a vászonlepedő szereplője és a „trükk" mindig hatásos, pedig jól tudja az egész nézőközönség, hogy szemfényvesztés a nagyszerű mutatvány.

A légyembert csak ügyes fogás tünteti fel falkúszás közben. Igazában bizony a műterem padlójára fektetett festett ház falán mászkál, nem pedig a valóságos felhőkarcolón. Ember még nem jutott el odáig, hogy kedve szerint függeszkedjék a mennyezetre és fejjel lefelé mérje lépésével a falat. A gyíkoknak azonban van olyan fajtája, amelyik versenyre kel a falramászás tudományában a léggyel is. Gekko a neve ennek a gyíknak és kiterjedt családja megtalálható a föld valamennyi meleg országában.

Valóban különös látvány, amikor ezek az esetlen alkotású, apró, laposra nyomott és sötét-színű, pikkelyes gyíkok éjjeli sétájukra indulnak a szoba falán, mint valami óriási mászkáló légy. Afféle ragadozó ez a falon szaladgáló gyík, ez a kitűnő légtornász, igaz, hogy zsákmánya jórészt rovarokból telik ki.

A legtöbb gekkó egész éjszaka ébren van és sürgésében-forgásában van is valami nagyon szembeötlő, ami meghökkenti szokatlanságával az embert, midőn látja, milyen bámulatos ügyességgel és csalhatatlan biztonsággal kúszik ez a gyíkforma lény a sima falon, majd hirtelen a mennyezeten terem, hogy folytassa útját, mintha csak a padlón járna. Percekig odatapad egy-egy helyre, majd hirtelen előreszökken, kígyózó mozdulattal forgatja testét és villogó szemmel nézdelődik zsákmánya után.

Csipkézett száját, mintha óriási kiálló fogak koszorúznák, lábát elterpeszti és gyors fordulataival szinte megremegteti a szemlélőt, hogy utálatos kis testével mingyárt nyakába hull. Nem csoda hát, ha az utazó kellemetlen érzéssel nézi a különös állatot, amelyiket ráadásul ezerféle rágalommal szórnak tele a bennszülöttek.

India lakói hátborzongató történeteket tudtak róla mesélni és ha beszélgetés közben a falon futkosó gekkó valóban közéjük pottyant, szétrobbant az egész társaság. A gekkónak különben már a régmúltban is rosst hírét költötték. A nagy görög bölcs, Aristoteles azt irja, hogy gyakran lehull az ételbe, a jászolból a barmok orrába mászik és gátolja a jószágot az evésben, nem is szólva arról, hogy harapásával mérgez.

A középkor természettudósa, Gessner pedig azt jegyezte fel a gekkóról, hogy levedlett bőrét merő gonoszságból megeszi, mert a nyavalyatörésnek ezt a kitűnő gyógyszerét semmiképpen sem akarja az emberek kezében tudni. Még más vétek is terheli a gekkó fejét. A híres ókori tudós, Plinius meg éppen azzal vádolja a kis állatot, hogy kenőcsbe téve gonosz foltokat okoz mérge és sokan efféle mérgezett kenőccsel rontják meg a szép leányok tiszta arcbőrét.

A jó öreg természettudós, Bontius pedig azt is tudja, hogy a gekkó mérges harapása pár óra alatt halált okoz. Látott is egy beteg hajóslegényt Szatáriában, akinek teste tele lett hólyaggal, mintha leforrázták volna, mikor a gekkó végigfutott testén. Másik természetbúvár, a kitűnő Hasselquist arra is rájött, hogy a mérget lábujja barázdáiból izzadja ki a gekkó.

Végül a tudós Pöppig éppen odáig megy a vádaskodásban, hogy a Peruban élő gekkó érintése éget, mint a csalán és ha valaki olyan ételből eszik, amin ez a gyíkfajta átszalad, bélpoklos lesz a szerencsétlen.