Élénken emlékszem erre a jelenetre: nagybányai otthonunkban történt, könyveink közt; egy festőbarátunk és felesége voltak velünk. A csinos, élnivágyó, elmés asszony villámgyorsan eldöntötte, hogy akkor ő inkább nem volna művész. Atyám festette ezt az elegáns, mondain házaspárt; az első kivitellel nem volt megelégedve, újból megfestette a képet és ezt, a véglegeset nekik ajándékozta. A két mű közt nem jött létre lényeges különbség; mind a kettő csaknem egyformán befejezett és jellemző rájuk az a vaskos masszivitás, amely mellett az obligát portrait-szempont nem tudott érvényesülni.

Ime ismét az ellentét: az elegáns Ferenczy Károly egy robusztus, csaknem mondhatnám plebejikus embertípust szeretett festeni. Nehéz rájönni, honnan eredhetett ez a mindinkább domináló előszeretet. Talán az ellentétnek valami furcsa vonzása lehetett ez nála, és kétségkívül még részben a párisi naturalizmus öntudatlan öröksége. Ő maga ugyan - említett kiállítási előszavában - ama párisi éveit a Bastien-Lepage-féle finom naturalizmus idejének nevezte, de a finomság jelzője itt a festői látásra vonatkozott, nem az embertípusra, mely a képeken szerepelt.

Korai munkáinak különös sajátsága a nagy láb, így például az "Ádám"-nak és a hozzá készült szénrajznak (Szépművészeti Múzeum), stb. És e mellett, mint már említettem, munkáján kívül, kedvtelésből állandóan foglalkozott a görög szépségideállal, lelkesedve beszélt például arról, mily tökéletesen reprezentálta a greco-atlétikus típust egy amerikai festőbarátja, akivel együtt volt a Julianban és akinek a fotografiáját is megőrizte. Munkájához nem kereste a szép modelleket, sőt azt se bánta, ha a modell véletlenül szép volt és a képen csúnyára sült. Női portraiti-val persze sok balsikert aratott ily módon, de nem is törekedett efajta sikerre.

Némi kilengéseknek talán e tekintetben is lehetne nyomára jönni, de igazi kivételt csak egyet tudok és ez a kivétel, amely megerősíti a szabályt. Atyám maga humoroson emlékezett meg egy rajzról, amelyet egy igen szeretetreméltó és szellemes, a társaságban nagy szerepet játszó asszonyról csinált s amely esetben nyilván lehetetlen volt kitérnie a modell óhaja elől, hogy a rajzon úgy nézzen ki, ahogy ő szeretné. Ezt a rajzot aztán tudomásom szerint nem is állította ki és szívből mulatott azon, amikor Herczeg Ferenc a rajzot meglátta és komor íróniával jegyezte meg rá: "Micsoda gyászos megalkuvás!"

Az említett vaskosságra különösen jellemző a családunk tulajdonát képező Hármas Arckép (letét a Modern Képtárban). Modelleit ebben és a későbbi periodusokban egész tudatosan stílizálta, arra se törekedett, hogy portrait-i a megszólalásig kifejezésteljesek legyenek. Nagy karakterérzéke volt, ami többek közt elsőrangú karikatúráiban is nyilvánult, portrait-i mindig hasonlítottak és olykor frappánsan karakteresek, így például, a későbbi idejéből - hogy csak egyet említsek - Szinyei-Merse Pál arcképe (Marosvásárhely, Kultúrpalota; vázlata a Modern Képtár rajztermében).

De általában későbbi periodusában inkább tompítani igyekezett az arc kifejezését, mint élénkíteni, annyira fontos volt neki az egységes, sőt egyre tudatosabban leegyszerűsített festői összhatás, hogy amellett zavaró momentum lett volna szemében a túlságos kifejezésbeli élénkség. Ha oeuvre-jében oly arcképeket keresünk, amelyekben festői kvalitásaik mellett a lélek megkapó, átszellemült kifejezése is dominál, ezeket korábbi korszakában leljük fel, így müncheni idejéből való híres szép önarcképében (Ernst-Múzeum) valamint édesanyámat ábrázoló gyönyörű szénrajzában (Modern Képtár, rajz-terem) - ez is még Münchenben készült.

A vaskos periodust talán a birkózó-képek sorozata inaugurálta, amelyekhez atyám tudatosan kereste a testes nehézsúlyú atléta-modelleket. Ő maga mondta nekem, hogy a festői látását egész különösen izgatták ezek a szörnyű, monstruózus hústömegek. Az is tény, hogy mesteri tudással festette meg azokat, nagy, széles ecsettel odarakott pár vastag vonással minden formát éreztetni tudott. Egy más alkalommal mint általános elvet mondta nekem, hogy a festésben a legfontosabb, amit állandóan gyakorolni kell, a húsfestés. Mindig élénken érdekelte az emberi test; az anatómiát behatóbban ismerte, mint bárki, nemcsak elméletileg tudta, de rendkívül fejlett szemmel figyelte az emberi alakok sajátos egyéni konstrukcióját. A sportérdeklődés itt egy vágányon haladt a művészi érdeklődéssel. Ő maga is mindig sportolt és sokat bírt.

Nagybányai tájmotívumait néha több órai messzeségben szemelte ki, semmi fáradságtól nem riadt vissza, ha valamit festeni akart. Gazdag produktivitású nagybányai nyarai folyamán rendesen tenniszezett is; jó néhány erős set után ment fel naponta a meredek Virághegyre és így festette meg többek közt, esti napsütésben, szokása szerint mindvégig természet után, a nagyméretű Keresztlevételt (Marosvásárhely, Kultúrpalota). Ugyancsak az első ecsetvonástól az utolsóig természet után készült legnagyobb méretű vászna, Józsefet eladják testvérei (Budapest székesfőváros tulajdona).

Ehhez egy nagy vásári bódét bérelt, hogy a készülő festményt a helyszínén tarthassa, Nagybánya határában, a vízparton, amelynek alkonyi hangulata a képre inspirálta. Modelljei a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kerültek ki; engem, mint Józsefet, két félmeztelen cigány "testvérem" adott el, a vevők közt volt házitanítóm és többek közt még egy vörösszakállas piaci árus, akit atyám a hetivásáron szemelt ki; ez utólag nagyon elégedetlen volt a saját képmásával és szemrehányásokkal támadt atyámnak, hogy őt az egész város előtt csúffá tette.

Családtagjai, barátai sok képén szerepelnek. Én magam nem is tudnám elsorolni, hány képéhez álltam modellt, így már mint kisgyerek a Hegyi Beszédhez. Ehhez aktban festett, szabadban, naplemente után s a szunyogok kegyetlenül csiptek. És még haragudott rám, hogy kissé nyugtalanul álltam. Később nagy önuralomra tettem szert e téren, atyám nagyon szeretett engem festeni, türelmes és ideáit legjobban megértő modellje voltam. Mulatságos legenda keletkezett ŤCigányokť c. képével kapcsolatban; én akkor gimnazista gyerek voltam és egyesek szentül hitték, hogy az egyik, exotikus arcú cigánylány én vagyok. Más képeiről ismételten hallom azt a tévhitet, hogy azokon atyám magát festette le, oly képeiről, amelyekhez hűséges nagybányai hetesünk állt, aki zömökebb, robusztusabb kiadásban némileg hasonlított is hozzá. (Ime, emberábrázolásáról tett állításom újabb bizonysága!)

Ez a hetesünk, János, vitte festőholminkat és gondozta a lovakat, amelyek atyámnak lovasképei ismert sorozatához kellettek; komor, szótlan munkásember volt, minden parancsot gondolkozás nélkül, filozófikus nyugalommal teljesített, nem törte fejét azon, hogy miért helyezkedik el gazdája a festéshez olykor a legmeredekebb hegyoldalon, ahol ásóval kellett számára helyet vágni, holott kevéssel odébb kényelmesen el lehetett volna helyezkedni. János volt a Krisztus-modell az említett Keresztlevételhez, más képeken atyám ruháiban szerepelt.

Tudtán s akaratán kívül sok humort is szolgáltatott. Mi magunk közt "Sir John"-nak neveztük. (!) Egy alkalommal Bródy Sándor kért egyik könyvéhez egy illusztrációt atyámtól, aki megtette ezt a szívességet, arra azonban már nem volt hajlandó, hogy a könyvet el is olvassa és egyszerűen Jánost rajzolta le, mint ismeretlen regényhőst. Amikor Sir John megjelent, szótlanul, rendületlen komolysággal a ráparancsolt kemény magasgalléros ingben és hozzáillő sötétruhában, kirohantunk a műteremből és fékezhetetlen nevetésbe törtünk ki.

A humor jegyében megemlékezhetnék Éliásról is, a pesti műtermek ismert alakjáról, aki atyámnak viszont Pesten volt éveken át agilis, hasznavehető és ragaszkodó factotuma s akinek egyes apró furfangjait meg tudta bocsátani páratlan elmésségéért és humoráért. Egy ilyen eset az volt, amikor Nagybányára utazva, műtermét Éliásra bízta és azt is megengedte, hogy valakit, aki Éliáshoz fordult volt műterme megtekintése dolgában, távollétében oda felvigyen és képeit megmutassa. Nagybányára aztán levél érkezett Éliástól, melyben erről a műteremlátogatásról referált és közölte, hogy az atyám előtt ösmeretlen műbarátnak legjobban tetszett egyik ifjúkori művem, mely ott volt atyám képei közt és hogy ezt a képet meg szeretné venni.

A levél így végződött: "Az illető azt hiszi, hogy ezt a képet is a Nagyságos Úr festette, azt nem tudja, hogy az úrfi is fest. A többit a Nagyságos Úrra bízom." Atyám persze sietett válaszában ráförmedni Éliásra és szigorúan meghagyta neki, hogy azt az urat nyomban világosítsa fel, de közben fényesen mulattunk a dolgon és "a többit a Nagyságos Úrra bízom" szállóige maradt közöttünk.

Az imént említett Bródy-illusztráció - helyesebben illusztrációk - esete csak egyik a sok közül, amikor atyám barátságból adta oda munkáját. El se tudnám sorolni, hány képet ajándékozott el. A kicsinyességnek oly teljes hiánya volt ez, amely már a grandezzáig ment. Ezzel párosult kiapadhatatlan munkakedve. Sok képet pedig, már-már a befejezés előtt, egy új gondolat hatása alatt teljesen átfestett. Mindez összefügg az ő, nem eléggé hangsúlyozható, hatalmas produktív erejével. Mindig új feladatok érdekelték. Malonyai Dezső helyesen mondja "A Fiatalok" c. könyvének Ferenczy Károlyról szóló részében, hogy festés közben, ernyedetlenül birkózva egy feladattal, Ť"..szuverén egykedvűséggel rontja le a ma kedvéért a tegnapot".

Ez joggal frappirozhatta Malonyait, amikor atyám róla festette azt a csodás arcképet, amelyet később az állam vett meg Malonyai örököseitől. Ez a mű elsőrendű reprezentánsa annak a korszaknak, amelyről Petrovics oly szépen mondja tanulmányában, hogy "...művészete kiszélesedett és meggazdagodott ebben az időben, mely a maniera grande korszaka volt az ő életébenť. Malonyai írása adatai pontatlanságán kívül még annyiban se elégítette ki atyámat, mert abban ő, mint nekem egyszer bosszúsággal mondta, nagyon is mint mártir, mint vértelen aszkéta van feltüntetve.

Igaz, hogy atyám mindent feláldozott művészetéért; de éppen abban az időben, amikor pedig a félreismerés még oly széltében nyilvánult meg vele szemben, aránylag könnyen viselte sorsát. Az élet sokat nyujtott neki. Nem is volt aszkétatermészet, sőt emlékszem, hogy, az őt vitáiban jellemző hévvel, egy alkalommal gyengeségnek, gyávaságnak bélyegezte a lemondó életfelfogást. "A Te szisztémád mindig az volt: mennél jobban összepréselni magadat, hogy kevés helyet foglalj el!" Ezt mondta egyszer az én jelenlétemben valakinek, akinek gazdagabb életsorsot kívánt volna.

Vitáiban olykor némi túlzásra ragadtatta magát, erős pointirozásra - mint a művészetben, úgy az eszmecserében is mindenek fölé helyezte a plasztikus kifejezésmódot, a meglepőt, a frappánsat. Ezzel olykor még ellenmondásba is keveredett önmagával, nem is nagyon bánta ezt; ha kiderült, hogy máskor az ellenkező álláspontot védte, e fölött humorral tudott elsiklani. Megvolt benne az a - vérbeli művésznél érthető - autoerotizmus: sokkal jobban szerette önmagát olyannak tudni és érezni, amilyen, semmint hogy egyes apróbb tévedései alterálták volna.

A frappáns vitamodor iránti kifejezett szeretete mellett csaknem betegesen igazmondó volt, szervezetileg képtelen volt hazudni. Művészi dolgokban, mint azt Petrovics is hangsúlyozta a Szinyei-Társaságban felolvasott s aztán a ŤMűbarátť-ban közölt cikkében - a legnagyobb intranzigenciával mondta meg a véleményét és ezzel sok ellenséget is szerzett magának. Ez volt az a terület, amelyen nem is törekedett tapintatosságra, egyébként a társas érintkezésben a világfi tapintatával tudta rendszerint elkerülni az alkalmat, amely dilemmába hozhatta volna.

És ha olykor mégis regardból rákényszerült valamely ártatlan konvencionális őszinteség kiejtésére, ez oly nehezére esett, zavara oly feltűnő volt, hogy lehetetlen volt észre nem venni. Másokkal szemben pedig oly hiszékeny volt, mint senki, ösztönszerűleg mindent kész volt elhinni és ha olykor rájött arra, hogy valakinek a szaván nem lehet elindulni, ez mindig mint különálló tapasztalat szerepelt, amely esetleg csalódásszámba is mehetett, de sohasem változtatta meg ösztönszerű jóhiszeműségét az emberek iránt.

A hazudó mindig mint külön típus maradt elkönyvelve nála, olykor humorosan tárgyalta is egy-egy tipikusan hazudozó ösmerősének Münchhauseniádáit, azt is megállapította néha, mint szomorú tényt, hogy az emberek állításai sokszor mily fölületesek és relativak, de ez a relativitási elmélet nehezen ment át a vérébe és még az is megesett vele, hogy naivul mint tényekre hivatkozott eléggé valószínűtlen dolgokra, ha informátora szavahihetőségében elfelejtett kételkedni.

A bohémségre kevéssé hajlott. Volt benne, egy ideig - akkor, amikor még fiatalos felsőbbséggel, egészséges humorral állta az ellentétet egy őt meg nem értő világgal - néha valami pajkos kedv arra, hogy ezt az ellentétet apró különcködésekkel kifelé is dokumentálja. E küzdelmes években érintetlen maradt benne a kedély és inkább később, élete vége felé, amikor pedig már általánosabb lett az elismerés, kezdte kedélybeli rugalmasságát elveszíteni.

Hiszen, sajnos, a siker, amelyet elért, még korántsem volt eléggé döntő. Csalódások talán még fokozott mértékben érték, rosszakaróinak száma nem csökkent. Régebben inkább a hivatalos és konzervatív művészet köreinek zárt táborával állt szemközt és ezzel szemben a modernebb festőkhöz bajtársi közösség érzése fűzte; később egyre jobban látnia kellett a kollégák, sőt addigi jóbarátok elfordulását, féltékenységét, irígységét. Az idők is megváltoztak. Rohamosabb tempóban jöttek új irányok; őt, aki egyéni alkatánál fogva, szervesen fejlődve lett a művészetben újítóvá, a konzervatívak még mindig nem értették, mások, az ultramodernek pedig vele szemben is játszották az újítók szerepét.

Atyám nem volt elfogult, a tehetséget minden nyilvánulásában értékelte - hiszen egy időben erősen foglalkoztatta is az igyekezet, hogy a kiválóbb modern festőket, akik közt voltak mindig eléggé eltérő törekvésűek, nem elvi programm, hanem a tehetség és kvalitás kritériuma alapján egyesítse és belőlük elít-gárdát alakítson. Ez hozta létre a M. I. É. N. K.-et (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre). Ez aztán rövidesen megszünt, új alakulatok jöttek, meglett festők máról-holnapra frontot változtattak. Atyám egy nagynevű festő-kortársáról egyszer azt írta nekem, hogy nagy tudásával nem tud mit kezdeni. Ez merő ellentéte volt annak, ami ő maga volt.

A nagy tudása neki is megvolt a legteljesebb mértékben, de ő emellett törekvéseiben sohasem ingadozott; eszméi, festő-vágyai önként fakadtak. Egyszer azt is mondta nekem, hogy nem is a megfestés kvalitását, hanem az ideák eredetiségét tartja legnagyobb érdemének. Belső kényszer hozta létre sajátosságát; fejlődésének szerves, következetes voltát biztosította művészi lelkiismeretének integritása. Más festők közt akadt, aki mint a divatjamult ruhát vetette le tegnapi hitét; Ferenczy Károly stílusában a holnap szükségszerű folytatása volt a mának s a tegnapnak.

Munkája, munkatervei szünet nélkül foglalkoztatták. Élete vége felé, talán már a közeledő vég elősejtelmében, szomorúan mondta: ars longa, vita brevis. Betegsége csak élete utolsó éveiben kezdődött; mint munkája elé toluló akadály, a végletekig elkeserítette. Betegen is szívós kitartással dolgozott; utolsó nagy művét, a vöröshátteres kettős aktot hosszas munkával élete utolsó évében alkotta meg. Sehogy sem bírt belenyugodni abba, hogy a betegség akár csak ideiglenesen is meggátolja munkájában: meggyöngült szervezettel erőltette, hajszolta a legerősebb kúrákat, mohó türelmetlenséggel próbálta visszanyerni egészségét. Ez már a világháború éveiben történt; a nagy világösszeomlás árnyékolta be élete végét.

A háború kitörése váratlanul érte őt; sohasem sejtette előre. Politikai vagy szociális kérdések mindig igen kevéssé érdekelték, semmi se állt tőle távolabb, mint az utópisztikus spekuláció, a prófétaság, a reformálási vágy. Természeténél fogva konzervatív volt, a társadalmi konvenciókat, ha nem is minden belső írónia nélkül, de mindig betartotta; sose akart újító lenni. Par excellence modern festőnk, Ferenczy Károly nem volt modern ember. Különösen későbbi éveiben nem volt az, e tekintetben is követhető az az átalakulási folyamat, amelyet fentebb vázoltam.

A korábbi időkben, amikor természetszerűleg jutott véd- és dacszövetségbe a modern táborral, akkor még inkább megvolt ennek a reflexe gondolkozásában, bár akkor se nagy mértékben; később, amikor mindinkább magába vonult, amikor a régebbi bohém kedély kiveszett belőle, a született úr komor konzervativizmusa egyre jobban dominált. Művészi poziciója révén mindig volt kontaktusa modernista, sőt radikális körökkel is, de el nem vegyült bennük. Ily vonatkozásban érdekes az is, hogy modern irodalmunk kimagasló alakjának, Ady Endrének nevét nem emlékszem, hogy valaha is említette volna előttem. Csak később tudtam meg mástól, hogy tényleg ismerte és szerette Ady verseit.

Mindig megőrizte és előttem számtalanszor hangoztatta rokonérzését ama konzervatív miliők iránt, amelyekbe beleszületett s amelyektől aztán sorsa és művész-hivatása oly távol lendítette, annak ellenére, hogy ezekben az ő pre-piktorikus köreiben általában édes-kevés volt a művészi kultúra és amilyen rokonszenvvel fogadták személyét, oly rideg értetlenséggel, sőt nyilt gúnnyal kezelték művészi aspirációit. Ez a visszás állapot - emlékszem - egy alkalommal egy ujságban is mulatságos és találó kifejezést nyert egy humoros cikkben, melynek szerzője két társasági asszonyt beszéltetett a tárlaton. Az egyik asszony ezt mondta: "Én szeretem Ferenczyt, mert borotválja a bajuszát; csak kár, hogy fest".

Atyámnál ama miliők mindig külön lapon maradtak elkönyvelve és nem egyszer a humornak és meghatottságnak oly keverékével, aminővel egy boldog és letünt ifjúkorról emlékezik meg az ember, beszélt nekem az időről, amikor Gavosdián, az atyai birtokon, gazdálkodott (már úgy, ahogy, mert ambiciózus gazda sose volt), vagy amikor Magyaróváron a gazdasági akadémiát végezte, vagy Komjáthon báró Wodiáner birtokán "praktizált". Nehezen nyugodott bele abba, hogy előttem mindez idegen világ maradt, fájlalni látszott, hogy oly messze kerültünk onnan, ahol ő elindult.

Jellemző sajátsága volt: hajthatatlan makacssággal tartott ki a mellett, amit megszokott, sokszor tudatosan és akaratosan a ráció ellenére. Ez a konok szokásrabság számos apró vonásban is olykor mulatságosan tükröződött. Még egy jellemző vonás: ember nem lehetett kevésbbé kiváncsi természetű nálánál. Ez a kiváncsiságmentesség nemcsak a mások magánügyeire vonatkozott, amelyeknél sose tudott eltérni a sokszor már túlzott diszkréciótól; minden téren végig lehet nála követni ezt a sajátságot, mely annál meglepőbb, mert hiszen e mellett ismeretei széleskörűek, precizek és sok tekintetben igazán rendkívüliek voltak.

Páratlan kultúrája mellett tehát éppen a kiváncsiságnak, mint motornak ez a nagymérvű atrophiája teszi érthetővé lényét és nevezetesen azt a már említett képességét, hogy távol tudott maradni mindattól, ami sajátos gondolatkörén kívül esett. Ujságot néha hetekig nem vett kezébe és nem egyszer élcelődtek rajta, ha kiderült, hogy nincs tudomása valamely szenzációról, amelyről mindenki beszél.

Sok dolog volt abszolút érdektelen számára, amennyiben pedig valamely témakör mégis tagadhatatlanul érdekes volt és így alkalmas lehetett volna arra, hogy érdeklődését felébresztve, kitérítse őt egyéni szférájából, akkor annál inkább eltólta magától azzal, hogy "fölösleges" vagy "kellemetlen". Erre azt lehetne mondani, hogy kényelmi szempont és ha úgy vesszük, az is; de nevezhetjük lelki önfenntartási ösztönnek, szellemi diéta-módszernek - mindenesetre irígylésreméltó képesség, mert csak ez tette lehetővé számára azt a szakadatlan koncentrációt, amellyel hivatásának élt.

És nem mondhatnám, hogy valaha is nehezére esett betartani a demarkációs vonalat; automatikusan működött ez az ösztöne, mely szűzen tartotta és megóvta a szétforgácsolódás veszélyétől. Így például a csillagászatot, mellyel én ifjúkoromban szenvedélyesen foglalkoztam, ösztönszerű borzadállyal utasította vissza; nem bírta idegekkel, hogy a világűr koromsötét és jéghideg. Egzakt tudományok sose foglalkoztatták, a természettudományok közül csak azok érdekelték, amelyek az emberi testtel függnek össze: anatómia, fiziológia, orvostudomány.

A tudákos nagyképűséget megvetette; nagyhangú elveket, világnézeti fejtegetéseket sose hallottam tőle. Sokszor, félig humorosan is, leszólta a - szerinte - túlrészletes, túlságosan elméleti okoskodást, vagy ahogy ő szerette mondani, a "spitzfindig teoretizálást, a spintizálást, grüblirozást!" Mint vérbeli alkotó és pozitív egyéniség, nem lehetett hajlamos arra, hogy elméletekben élje ki magát; annál értékesebb az a kevés szükszavú megállapítás, amelyet mint munkássága elméleti rezüméjét szűrt le magából. Már említett, 1903-ban írt kiállítási előszava, melynek kiváló fogalmazását nyomatékosan méltatja úgy Petrovics Elek, mint Meller Simon (A Budapesti Szemle 1917 áprilisi számába írt szép cikkében) - annak idején szenzációt keltett.

Érdekes, hogy abban atyám hitvallását az akkor nagyban divatozó spenceri filozófia szótárából vett kifejezéssel formulázta, amikor azt mondja: "Törekvésem erősen szintétikus naturalizmus". Azt pedig nekem mondta ismételten, hogy éppúgy, amint Spencer szerint a filozófiában, szigorúan el kell választani a "knowable"-t, a tudhatót, az unknowabletől, úgy a pikturában mindig meg kell különböztetni a "paintable"-t az "unpaintable"-től, fel kell tudni ismerni, hogy a természet szépségeiből mi fog "képet adni", mi alkalmas arra, hogy abból a vásznon műtárgy válhassék.

Ady Endréről helyesen állapították meg, hogy nála az irodalmi napi divat is nagy művészetté szublimálódott ("Így magasztosul fel a zseni lantján a divatos zsúrköltészet"- írja róla lendületesen Tóth Árpád); ugyanily értelemben elmondhatjuk Ferenczy Károlyról, hogy nála is minden az ő sajátos művészi létszükségletének kohójába került és ott új és egyéni értékké változott.

Atyámnak legközelebbi intimusa munkáját illetőleg kétségkívül én voltam. Sok szó sose kellett köztünk, hiszen intencióit természetszerűleg a legjobban átértettem. De számtalanszor nézegettük s beszéltük meg együtt képeit és el se tudom gondolni, hányszor nyilvánította pár szóban is a legjellemzőbben felfogását, törekvéseit. Leveleiben is, mindig csak az ő sajátos tömörségével, de gyakran számolt be nekem munkájáról is.

Vastag tollal, nagy, erőteljes, csaknem keménynek és erőszakosnak látszó kézírással írt, szűkszavú leveleiből idézzek most e tanulmányom végén egy mondást, mely a maga rövidségében köteteket mond és nézetem szerint legprecizebb, legpregnánsabb kifejezője egyéniségének. Egy munkában levő arcképre vonatkozik ez a mondat, amely így szól: ŤA portrait körülbelül kész és igen jó; azaz, benne van az én őszinte különlegességemť.

Ferenczy Valér