Egy amerikai "patent" dráma

1929 | Február

Strange Interlude (Különös közjáték) - Irta: Eugene O'Neill

O'Neill, a tehetséges amerikai, kitalált egy drámaformát, amelyet nem tudom, hogy lehet-e szabadalmaztatni. Valószínűleg nem. Kényes írók mindenesetre őrizkedni fognak attól, hogy utánozzák, vagy pedig nagyon burkoltan fogják ezt tenni, - azonban valószínű, hogy egy idő mulva O'Neill patentje mégis közhasználatba megy majd át s nagyon érdekes, mondhatnám praktikus eszköze lesz a modern dramaturgiának.

Műszaki nyelven O'Neill találmányát így írnám le: Eljárás a drámaírás lényeges megkönnyítésére azáltal, hogy a szereplőkkel nyílt színen titkos gondolataikat is elmondatjuk s így a jellemek ábrázolását plasztikussá tesszük, egyben pedig a gyakorló drámaírót megóvjuk attól, hogy meséje és helyzetei bonyodalmában eltévedjen, mert a titkos gondolatok állandó közlése, helyesebben az ösztönélet feltárása, mint iránytű alkalmazható, hogy a kibontakozás mindig a helyes irányban haladjon.

A találmány, mint minden a világon, nem új, sőt nagyon régi motívumokon nyugszik, olyan motívumokon, melyeket a haladott drámaírás mindjobban elvetett s lomtárba helyezett mindaddig, míg most O'Neill egy ügyes fogással szenzációsan reaktiválta. Már a görög tragédiák kórusai is efféle kisegítő magyarázatok voltak, s ugyancsak ezt a célt szolgálták a monológok, amelyekben a hős szintén titkos érzéseit s gondolatait közölte a közönséggel.

Hogy a "félre"-szólásokról ne is beszéljünk, midőn a szereplő csak a közönségnek szánt egy-egy rövid mondatban jelezte igazi szándékát. A modern drámaírás, mely még mindig Ibsenben kulminál, hanyatt-homlok igyekezett szabadulni ezektől a színpadi könnyítésektől. Könyörtelenül elvetette a monológot, szerintem igazságtalanul, mert azt a kis sérelmét a valószínűségnek, hogy az ember fennhangon mondja el a gondolatait, igazán nyugodtan lehetett vállalni, - s nevetségessé tette a "félré"-t, melyet csak a dilettánsok tartottak fenn napjainkig.

A modern drámaírás technikailag arra az álláspontra helyezkedett, hogy éppen az a nagy művészete a színpadnak s az áll legközelebb az élethez, ha a dialógus nem kimondja, hanem elrejti az igazi gondolatot és szándékot, mely csak a személy cselekedetében jut majd kifejezésre (úgy, mint az életben). S talán éppen azért lett olyan rendkívül nehéz a drámaírás, mert e komplikált követelménynek igen kevés író tudott megfelelni.

A dialógusok, hacsak nem valami rendkívüli elmésséggel, vagy életigazsággal voltak telítve, - unalmasakká váltak s igazában csak azok a jelenetek keltettek érdeklődést, mikor a személyek az összeütközés hőfokán őszintén beszélhettek, vagyis amikor a dialóg találkozott az igazi lelkiállapottal s azt fejezte ki.

De a megoldások még itt is hiányosak voltak. Banálissá vált például majdnem minden szerelmi jelenet, mert a közönség az újabb pszihológia tanulságai révén már rég tudta azt, amitől a színpadi írók még mindig nem mertek tágítani, hogy a legnagyobb szerelem is tele van motívumokkal, melyeket a szép szavak nem fejeznek ki teljességükben.

Ha a férfi vallomása mellett - óh, elcsépelt szavak! - azokat a gondolatait is közölni lehetne, melyeket a brutális vágy sugall, vagy a tudatos hazugság leplez, akkor mindjárt megdöbbentő s hihetetlenül érdekes emberi dokumentumokat kapnánk, melyekre lélekzetfojtva figyelne mindenki, mert találva érezné magát.

(S ez minden írás legfontosabb titka, hogy a néző vagy olvasó találva érezze magát.) Nagyon elgondolkoztató például, hogy a film mennyire meg tudott lenni szavak nélkül, - a mozdulat őszintesége többet árult el, mint a legbővebb dialógus (s többek közt ezért bolondság, ha a film visszatér a beszédhez, mely nem könnyíteni, hanem nehezíteni fogja abban, amit ki akar fejezni).

O'Neill azonban bátran vágott neki ötlete teljes kihasználásának. Csak az első oldalt kellett új módszerével leírnia (darabja hosszú monológgal kezdődik) s a többi ment, mint a karikacsapás. S mivel a színpadon kipróbálták, hogy a módszert Ťbevesziť a közönség, hiszen a Strange Interlude-ot, dacára rendkívüli hosszadalmasságának, hónapok óta a legnagyobb sikerrel játsszák Newyorkban, a találmány használhatósága s praktikus értéke nyilvánvaló.

És ez annál érdekesebb, mert a darab magában véve, kitünő kvalitásai mellett sem állana meg a lábán, ha a rendes régi formában tálalnák. Ennek bizonyítására nagyjából el fogom mondani a rendkívül terjedelmes mű meséjét.

Leed professzor leánya, Nina, nagyon szerette a fiatal Gordon repülőtisztet s mielőtt a fiú a francia hadiszíntérre indult, balsejtelmektől gyötörve, hogy sohasem fog vele többé találkozni, szívesen odaadta volna magát neki. Apja azonban, aki féltékeny volt a fiúra, megakadályozta ebben olyképpen, hogy a fiú tisztességére apellált, aki tényleg érintetlenül hagyta a leányt. Majd ha visszajön, úgyis elveszi feleségül. Azonban nem jött többé vissza, elesett, meghalt. Nina ki nem elégített érzékisége, a halott iránti szerelme s a gyűlölet apja ellen - adja a nagy lelki élményt, melynek hatása alól Nina soha többé nem tud szabadulni s mely befolyásolni fogja ezután egész életét.

Sajátságos módon szolgáltat elégtételt a halottnak s boszulja meg magát. Elmegy egy hadikórházba ápolónőnek s ott a nyomorék betegeknek egymásután minden érzelem nélkül a szeretője lesz. Marsden, egy közepes író, aki tekintettel arra, hogy milyen szexuál-pathológikus, jobb regényeket is írhatna, szerelmes Nina lényébe, de ő nem az az ember, aki egy nőt magáévá bírna tenni, - ebben gátolja egy ifjúkori élménye, első találkozása egy utcai nővel - s anyja iránt érzett magasztos vonzalma (csupa Freud-eset).

De élete végéig érdeklődni fog Nina iránt, s mikor Leed professzor hamarosan meghal, ő lesz a gyámja. Darell, a kórház praktikus gondolkozású erőteljes orvosa, tudomással bír Nina kalandjairól, találkozik Marsdennel s hogy megmentsék a különös idegállapotú leányt, elhatározzák, hogy férjhez adják Sam Evans nevű fiúhoz, aki nagyon közepes ember, de hasonlít a meghalt Gordonhoz, a legjobb barátja volt neki, s nagyon szerelmes Ninába. Ha Ninának gyereke lesz, akkor boldog lesz, határozza el a két férfi s a nőben valóban feltámad a gyerek utáni vágyakozás s férjhez megy Evanshoz. Másállapotba jut s már-már boldognak érzi magát, midőn először találkozik anyósával, aki rémes dolgokat mond el neki. Azt tudniillik, hogy az Evansokon az öröklött őrültség átka van. Nem szabad tehát, hogy Evans fia megszülessék.

De viszont Ninának sem szabad elhagyni Evanst, aki mitsem tud családja súlyos bajáról, mert akkor a bánattól bizonnyal kitörne rajta az elmebaj s Nina lelkén száradna a halála. Ha azonban Nina Evans mellett marad s a gyermeket, akit méhében hordoz, megöli, - de egy más gyermeket fog kapni egy más férfitől, amely gyermekről majd Evans azt fogja hinni, hogy az övé, akkor remény van arra, hogy Evans boldogságban egészségesen végigéli az életét s Nina anyai vágya is teljesül. Bevallom, kevés ilyen baljóslatú anyóst ismerek, a drámairodalom egész történetében Sophoklestől kezdve napjainkig s kevés ilyen agyafúrt történettel találkoztam a színpadi irodalomban.

No de mindegy, Nina hajlandó a különös kísérletre s Darrel doktor szintén hajlandó a kísérletben aktív szerepet vállalni, egyrészt azzal, hogy kész az Evans-gyermek meg nem születése körül épp oly tevékenyen segédkezni, mint az új gyermek apasága irányában közreműködni. Tudományos kísérlet - gondolja. De a kísérlet közben olyan testi egymásratalálás lép fel Nina s a doktor között, amelynek delejes vonzása végig fogja kísérni őket egy életen keresztül. Nina hatalmasan beleszeret a kísérletező doktorba, aki azonban nem akar ebből a kísérletből házassági konzekvenciákat levonni (mert hiszen Evans rögtön megbolondulna a szerencsétlenségtől) s valósággal megszökik Európába, ahonnan csak egy év mulva tér vissza.

Közben Nina belenyugodott állapotába, megszületett a gyerek, akinek apja Darrell, - férje is elkezd anyagilag boldogulni, a családi élet kezdi melegét sugározni, különösen mikor Darrell is visszatér, már szintén szerelmesen s állandó viszonya lesz az asszonnyal. Itt a boldogság. Ninának most van egy jó férje, egy állandó szeretője, egy egészséges gyermeke s egy ideális imádója: Marsden, az író, aki mindig ott lóg körülötte.

Pláne a két jómódú férfi, az író s az orvos is betársul a férj üzletébe. Nincs az az amerikai nő - s azt hiszem ez a darab sikerének egyik titka -, aki ilyen sokszorosan körülbástyázott boldogsággal be ne érné. A darab első részének az a zárójelenete, mikor az összes szereplők az ügyre vonatkozó titkos gondolataikat közlik a közönséggel s különösen a nő titkos megelégedése a dolgok ilyen alakulása fölött, határozottan nagyon érdekes s mulatságos.

Azután múlnak az évek. A viszony Nina s Darrel közt veszekedésekkel s megszakításokkal tovább tart, a férj remekül boldogul anyagilag, imádja a feleségét s a fiát, - őrültségnek semmi nyoma. Marsden már szinte ott lakik. A tízéves gyerek, aki gondolatait szintén elkezdi közölni a közönséggel, észrevesz valamit s utálja természetes apját.

Megint múlik az idő, a fiú szép nagy legény lett, olyan, mint a meghalt Gordon volt. Elsőrangú sportsmann, regatta-bajnok s repülő. Szerelmes lesz egy lányba. S itt következik az utolsó kritikus pont az öregedő Nina életében. Majomszeretettel szereti a fiát s nem akar lemondani róla. A lányt el akarja kergetni tőle. S hogy ezt elérje, még arra az őrültségre is kész, hogy végre kirobbantsa a fiú származásának nagy titkát s levegőbe repítse mindnyájuk szépen összekalkulált életét.

Mindez egy regatta-verseny izgalmában történik. Kissé erőltetetten és zavarosan, de nem lesz belőle más baj, csak az, hogy Evans az izgalmak következtében agyszélhüdést kap, - Marsden megtud mindent, de hisz ő mindent meg is bocsát, a fiatalok viszont nem tudnak meg semmit s boldogok lesznek, Darrell, aki már úgysem szereti az öreg Ninát, egy elrontott élet emlékével s a saját fiától kapott hatalmas pofonnal távozik, hogy végre teljesen biológiai kutatásainak éljen s Nina vágyai kialudtával férjhez megy a vágytalan Marsdenhez, mint mikor az elgyötört gyermek visszatér az apja ölébe, mert Marsdennel szemben úgyis mindig apa-komplexumai voltak s most majd csendesen fognak élni falun egymás mellett, míg a különös, furcsa s zavaros közjátéknak, ami az élet, vége nem lesz.

Ha elfelejtjük, hogy milyen furcsa kombinációkból alakult ki ez a történet, a második rész közvetlen vallomásai valóban szépek s őszintén emberiek, aminthogy mindig megható - s mily ritka a színpadon -, mikor emberi életek egész távlatukban megmutatkoznak a fiatalságtól az öregségig és sorsok fölött suhan össze a függöny. A darab kilencfelvonásos.

Vissza kell térnünk ahhoz a megállapításunkhoz, hogy ez a történet O'Neill sajátságos módszere, a titkos gondolatok közlése nélkül, nem állhatna meg a színpadon. Nagyon erőltetett, valószínűtlen s zavaros história maradna, ha a szerző állandóan nem kommentálná a belső motívumokkal.

De éppen az a körülmény, hogy ilyen majdnem lehetetlen darabot is sikerrel tudott színpadra hozni, a legjobb bizonyíték a módszer, a patent kitünősége mellett. Maga a darab is majdnem tudományos kísérletnek hat, mint mikor a tudós orvos kátránnyal rákot idéz elő a szegény egereken. A szerző is két esetben ilyen mesterséges lelki rákot tenyésztett ki, Nina döntő élményével első szerelme, a lezuhant repülőtiszt halála kapcsán, s az Evans családjában öröklődő őrültségi esettel. Mind a kettő csak arra jó, hogy bőségesen kommentálhassa a nyomukban sarjadzó lelki élményeket.

Szerintem nemcsak új színdaraboknál alkalmazható sikerrel O'Neill módszere, hanem kitünően fel lehet szerelni vele régi, akár már használaton kívül helyezett drámákat is. Sőt merem mondani, hogy bármely valamire való színdarab érdekessé s emberivé tehető az őszinte gondolatok hozzáapplikálása által. Persze, az ilyen gondolatok feltárásához azért író kell. O'Neill is az, még pedig igen kitünő, de tehetsége, melyet más darabjaiból is ismerünk és értékelünk, mégsem olyan rendkívüli, mint amilyen ügyes ez az ötlete, melyet ennyire ki tudott szélesíteni.

Az ötlet azért is igazán amerikai, mert elsősorban gyakorlati. Mint cikkem elején említettem, biztos iránytű a drámaíró számára. Úgy is lehet alkalmazni, hogy az író megírja a darabját a főmotívumokkal s a mellékzengésekkel együtt, szóval a kimondott s az eltitkolt gondolatokkal, mert amint az életet a tudattalan, a sötét ösztön irányítja, akkép a drámát a belső susogás vezeti s ha az író erre hallgat - sohasem fog eltévedni.

Azután ha sikerült végigírnia így a darabot, hagyja ki az eltitkolt gondolatokat - s megmarad a biztos pszihológiai alapokon épült jó dráma. Mert az igazi művészet mégis csak az volt és marad, hogy akkép formáljuk az alakot, hogy megérezzük egész valóságban, anélkül, hogy ő magáról sokat árulna el. A szobor is néma, de ha nagy művész csinálta, rengeteget fejez ki s mond el nemcsak arról, akiről mintázták, hanem alkotójáról is.

S megint csodálnunk kell Amerikát, ahol tere van és pedig milyen, a bátor kezdeményezésnek. Ha ezt a kilencfelvonásos különös darabot, melynek terjedelme kétszer akkora, mint egy rendes színdarabé, írója Európában hozza létre, nem igen hiszem, hogy akadt volna színház, amely eljátssza. Sok okból. Mint írásmű, nem nagyon kecsegtető, sőt túl köznapi. Még a titkos gondolatok felvillanása sem olyan rakétaszerű, mint lenni kellene.

S a módszert magát is okvetlen lebecsülték volna, a darab terjedelmét felére csonkítanák s nem valószínű, hogy olyan hittel mentek volna bele, mint Amerikában, ahol minden után kapnak, ami új, az üzleti bátorság egy ideális lendületével. Hol vannak nekünk Európában olyan színházaink, mint a Theatre Guild, az Actors Theater s a Civic Repertory Theatre, amelyek csak olyan feladatokat keresnek, ahol újszerűt - s korszerűt, különöset tudnak produkálni.

Mi nevezzük üzletesnek az amerikai színházat? - holott a mi színházaink össze-vissza, ahogy vannak egész Európában, már csak üzleti szempontok után mennek s ide-oda bukdácsolnak, - Newyorkban pedig egy sereg olyan színház van, mely egyáltalán nem tartja szem előtt az üzletet - s ez az igazi amerikai vonás benne - éppen ezzel csinálják a legfényesebb üzletet, mert a Broadway összes business színházait anyagi eredményben is régen lefőzte a Guild, épp úgy, mint a merész O'Neill az óvatos és konzervatív drámaírókat.

Lengyel Menyhért